Hideg fagylalt vagy egy jégkrém? Még véletlenül sem összekeverendők! Jégkrémet egész évben ehetünk, míg a fagyi erősen szezonális. A statisztikák szerint a hazai fogyasztók mintegy 5 liter jégkrémet esznek évente, amely nem rossz, bár az első helyen álló Új-Zéland 28,5 literes fogyasztásától messze elmarad. A hazai jégkrémgyártás egy évszázados lemaradással indult hódító útjára, amelynek első, napjainkban már ikonikus terméke a pálcikás Leo volt.
A különféle jeges desszertek fogyasztása mintegy ötezer éves és az ókori Kínához fűződik, ahonnan aztán tovább terjedt nyugat felé. Az első jeges fogások még valódi, természetes jégből készültek, amelyet különféle módon ízesítettek. Azonban a természettel még jobb viszonyt ápoló eleink hamar rájöttek a mesterséges jég előállításának módszereire, amelyeket Indiától az ókori Rómáig alkalmaztak. A középkor során tovább finomították a technikát – leginkább vízzel kevert szalmiáksót használta erre a feladatra –, amelyben az itáliai és a spanyol mesterek jártak az élen. Hazánkba is Itáliából érkezett a jeges desszert fogyasztásának, ugyan kezdetben csak szűkkörű élvezete. Hunyadi Mátyás és a nápolyi illetőségű Aragóniai Beatrix 1476-ban kötött házasságot és az új – második – feleséggel számos itáliai szokás és udvaronc is a magyar királyi udvart gazdagította. Ebből a kis gasztrotörténeti bevezetőből kiderült, hogy már évezredek óta igény volt a felüdülést jelentő jeges finomságok fogyasztására.
Miből lesz a cserebogár?
Persze a jégből csakúgy nem lesz fagylalt vagy jégkrém. A két fagyos desszert között nemcsak a szezonalitásban van eltérés, hanem leginkább a készítés technológiájában és formájában. A fagylaltot általában helyben készítik és fogyasztják, készítésének módja lehet klasszikus kézműves vagy annak modernebb változata, alapanyaga zsíros tej (tejszín) és friss gyümölcs. Ezzel szemben a jégkrémgyártás ipari folyamat, ahol alacsonyabb zsírtartalmú tej, különféle természetes (optimális esetben) ízesítő- és színezőanyag szükséges, illetve gyártási szempontból homogenizálják a terméket. Mivel a jégrékém egész évben a fogyasztók rendelkezésére áll, értelemszerűen a piaca is jóval nagyobb a fagylalténál. Talán nem csoda, hogy az ipari jégrémkészítés az USA-ban született meg a XIX. század végén.
Ehhez képest Magyarországon még sokat kellett várni az első jégkrémüzem elindítására, amelyre meglepő módon a szocialista érában került sor. A jégkrémgyártáshoz alapvetően a legszükségesebbek: nagymennyiségű tej, hűtőházak és háztartási jégszekrények, piacképes kereslet, illetve a szocilista Magyarországon nem kevés bátorság és kitartás. Még az 1970-es évek első felében – kísérletképpen – szovjet, jugoszláv és osztrák import jégkrémeket kezdtek fogalmazni, felmérve a hazai igényeket. A kísérlet teljes sikert aratott, így megszületett a döntés az iparszerű hazai jégkrémgyártásra. Már csak egy erre megfelelő vállalkozó szellemű üzemet kellett keresni.
A szocilista gazdaság jellemzője volt hazánkban, hogy egy adott iparvállalathoz vagy csoporthoz, illetve mezőgazdasági termelőszövetkezethez (TSZ) számos kisebb-nagyobb melléküzem vagy akár gyár tartozott. Általában ezekben az üzemekben más-más jellegű és formájú termelés zajlott. Ilyen volt a Sasad TSZ is, amelynek törökbálinti tejüzemében – „Budatej” néven működött – sokáig csak sajtot készítettek. Aztán 1975-ben bővítették a palettát és zacskós tejet is gyártottak, valamint – nem kevés költségen – vásároltak egy jégkrémkészítő gépet, amelyen elindult a hazai gyártás (nyilván sok tervezés, munka, kísérletezés és tanulás előzte meg a gyártást). Az első magyar jégkrém a „Leó” nevet kapta -egy nadrágos oroszlán lett figurája – és kezdetben csak csokoládé- és vaníliaízben gyártották, pálcikás formában (a pálcikás jégkrém az amerikai Harry Burt találmánya volt 1923-ban). A Budatej Gazdasági Társaság 1975 júliusában kezdte meg a termelés és még ebben az évben 5 millió jégkrémet készített az üzem. A forgalmazást segített, hogy 120 darab jégrémtároló hűtőpultot vásárolt a gyártó, amelyet ingyen biztosított a leszerződött üzletfeleknek. Egy pálcikás Leó jégrém eredeti ára három forint volt, amelyért hat gombóc fagylaltot lehetett akkoriban kapni. Hiába a viszonylag magas ár, a hazai jégkrém nagyon rövid idő alatt hatalmas siker lett, amely megkívánta a folyamatos fejlesztést.
Az 1980-as évek első felében bővítették a törökbálinti üzemet, növelték a kapacitás (folyamatosan háromműszakban termeltek), új ízek jelentek meg (meggy, banán, narancs, puncs), a papírcsomagolást műanyagra cserélték, megjelent a dobozos és a családi kiszerelés, új hűtőházakat építette országszerte. Ebben az időszakban már 60 millió darab Leó jégkrém került forgalomban, amely szám a rendszerváltozásig tovább emelkedett.
Buda, Schöller, Nestlé
A szocialista rendszer bukása új piaci feltételeket és helyzetet teremtett. A Leó oroszlán egyeduralkodása megszűnt, megjelentek a hazai és külföldi versenytársak. A Budatej helyzete is megváltozott, hiszen 1991-ben részesedést vásárolt benne a német Schöller cég, amely 1994-re már teljes mértékben tulajdonossá vált. A törökbálinti jégkrémgyártás ezalatt folyamatos volt. A „nagyhal megeszi a kicsit” piaci klasszikus alapján, a Schöller cég a Nestlé tulajdonába került, amely idővel Lengyelországba vitte el a termelést. A törökbálinti üzem magyar tulajdonú társaság birtokába került (Eispro Kft.) és a mai napig üzemel és készít jégkrémet. A már Nestlé-féle Leó jégrém most is kapható, bár a hatalmas piacon csak szerényen van jelen, igazi retro hangulatot teremtve a szupermarketek hűtőpultjaiban.