Színházi darabok, reklám- és játékfilmek jelmeztervezője, kosztümöse. Olyan sikeres filmekben dolgozott, mint a Liza, a rókatündér, a Kincsem, vagy legutóbb az El a kezekkel a Papámtól!, amelyek látványvilága is magával ragadó.
És tényleg színház az egész világ
Ibolya mióta csak az eszét tudja, jelmezekkel foglalkozott, pedig gyerekként még azt sem tudta, hogy létezik egyáltalán ilyen szakma. Szombathelyen született, ott is nőtt fel, a pesti tévés és színházi világtól távol, így nem igazán volt rálátása, hogyan is működik ez az egész kosztümös világ. Ha tehette, elment a helyi művelődési házba a vendégelőadásokra és minden mozira beült. Nagyon érdekelte a tévében, mozifilmekben eléje táruló látvány, a jelmezek világa.
„Már kislányként a Burdákat bújtam és varrogattam, ahogy a fejemben megszületett egy ötlet, már ott ültem a nagyim lábbal hajtós Singer varrógépe mellett. Bár sosem tanultam hivatalosan varrni, megtetszett és hamarosan kaptam egy komolyabb varrógépet is, amivel a ‘80-as években varrtam magamnak színes lepedőkből ruhákat. Elég extrémnek számítottam akkoriban a szombathelyi kisvárosi miliőben, de hihetetlenül élveztem: imádtam, hogy a házban lakó nénik és bácsik megbotránkoznak a kinézetemen, a polgárpukkasztás jól ment. Varrtam olyan nadrágot is, aminek a másik fele szoknya volt” – emlékszik vissza Ibolya a kezdeti lendületre.
Az, hogy ötleteit megmutassa másoknak is és ne kizárólag öncélúan használja fel, szinte magától értetődő volt. A szombathelyi gangos ház pedig, ahol felnőtt, tálcán kínálta a helyszínt: már 8 évesen színházat rendezett a házban lakó gyerekekkel. A szemeteskuka melletti porolóra felrakott kockás pokróc lett a színpadi függöny, ide rálátott mindenki a körfolyosóról. Itt történt meg a nagybetűs CSODA, ahogy a függöny felment. Ibolya volt az „előadások” megálmodója, kitalálója és alkotója is egyben, és a lendület egy pillanatra nem hagyott alább: zsírkrétával csomagolópapírra rajzolt díszletek, rongyokból összeállított jelmezek, és már kezdődhet is a műsor! „Nem nagyon érdekelt, ki nézi a műsorainkat, maga az alkotás folyamata volt, ami magával ragadott. Én már akkor is őrülten komolyan vettem ezt az egészet, és azóta is kőkemény maximalista vagyok” – meséli.
Habár muzeológus szülei sima gimnáziumba íratták be, Ibolya már ott is rajzszakkörre és művészeti különórákra járt, hogy tökéletesítse rajztudását, többek között Masszi Ferenc grafikus- és festőművész iránymutatásával. Érettségi után egy kétéves dekoratőr szakiskolát végzett el, ahol fejleszteni tudta rajztechnikáját és rengeteg gyakorlati készséget sajátított el, ahhoz, hogy tökéletesen kivitelezni tudja mindazt, amit megálmodott. Végül az akkori Iparművészeti Főiskolán (MOME) végzett 1997-ben ruhatervező szakon, cirkuszi jelmezekkel diplomázott le.
Határ a csillagos ég
Ibolya az egyetem alatt került kapcsolatba Herendi Gábor filmrendezővel, aki a diploma után bevette őt a Skyfilm, független filmgyártó csapatába, mint stylistot. Eleinte reklámfilmek elkészítésében vett részt, aztán jöttek a nagyjátékfilmek. Ma már mindenki tudja, mit jelent a stylist kifejezés, de akkoriban még csak kialakulóban volt a szakma. Ibolyának rendesen meg kellett küzdenie az akkori nagy, tapasztalt fodrászokkal, sminkesekkel: el kellett velük fogadtatni, hogy kell egy ember aki összefogja a stílust, aki irányít. Ez korábban nem volt ilyen egyértelmű, mint most.
A színház csak ezután jött, viszonylag későn, de rögtön az ország legnagyobb színpadán kezdhetett: ugyanis az Opera és M. Tóth Géza adott lehetőség arra, hogy Wagner tetrológiáját színpadra vigye. Ezelőtt csak kisebb látványszínházi darabokban vett részt (Szkéné Színház, vagy Madách színház: Évszakok). „Alapvetően filmes beállítottságú vagyok, de odavagyok a színpadért is, mert ott sokkal elvetemültebb formákat használhatok, átmennek a legvadabb ötletek is, nincs annyi kötöttség. A Wagner-tetrológia is egy elképesztően modern felfogásban lett tálalva, futurisztikus istenekkel, világítós jelmezekkel. Más az előkészület is a színpadon, mint a filmeknél. Ott vagyok a próbákon, beleszólhatok a világításba, aszerint, hogy mi a legelőnyösebb a jelmeznek. A filmeknél ez elképzelhetetlen, ott utólag egy adott fényelést kap az egész film, néha úgy érzem, szinte elveszett a színe a ruhának, vagy éppen feltolták azt a gombot a keverőasztalon, és már túl élénkek lettek az amúgy előre kikísérletezett színkombinációim. Ez történt a legutóbbi munkámnál is, az „El a kezekkel a Papámtól!” -ban. A vágóasztalon már nem szólhatok bele a dolgokba” – ecseteli Ibolya a filmes és színházi munka alapvető különbségeit. A filmes jelmezeknél fontosak az apró részletek is, mert nagyon sok közeli kép van, ahol látszódhatnak a finom megoldások. A színházban inkább nagyvonalú formatervezés van, nagyobb, feltűnőbb formák, és egy kicsivel elnagyoltabb a kivitelezés is. Bár Ibolyánál az Operában is alap a ruhák szép eldolgozása, már csak azért is, mert felveszi az M5, és a tévés közvetítésben minden kiderülne.
az Opera színpadán
Csodamunka
„Ez a legfantasztikusabb az egész szakmámban, amikor valakiből egy teljesen más karaktert varázsolok. A forgatókönyvek olvasása közben vannak vizuális ötleteim, amit a rendezővel is átbeszélünk. Az esetek nagy részében élnek is a javaslataimmal” – mondja Ibolya.
Az egyik legemlékezetesebb emléke a Magyar Vándorban volt, amikor Greifenstein János érkezett jelmezpróbára, eléggé lapos, kedvetlen hangulatban. Ő volt Ond, aki egy kövérkés, „zabálógép” figurát játszott. Egy műhassal ellátott bőrjelmezt kapott, aztán mikor felvette, teljesen átszellemült, egyszerűen más hangon kezdett el beszélni, azonnal megvolt a karakter. Csoda volt azok számára, akik lekövethették az átalakulást. Ibolya számára ez a legklasszabb az egészben: lehetősége volt már 52 éves nőből huszonéves Walkürt varázsolni, vagy vékony fiatal srácból (Járai Máté) legutóbb pl. az El a kezekkel a Papámtól!-ban kövér, púpos, öreg figurát kihozni. Érzi, hogy nagy lehetőségek vannak a kezében. Az átváltoztatáson túl, az is szép és összetett feladat, hogy egy adott szereplőnek fel kell építeni a ruhatárát, melyik helyzetben mit vesz majd fel, attól függően milyen környezetbe kerül, kikkel beszélget és azokon milyen ruha van, milyen színek találkoznak pontosan akkor a képen. Minden egyes film egy külön univerzum, amin belül Ibolya felépít magának egy szabályrendszert és azon belül öltözteti fel az adott karaktert. Minden szereplőt úgy öltöztet fel, hogy a színek bizonyos spektrumán belül marad, minden karakternek van sajátos szín-, és néha formavilága is.
Az, hogy mennyire van megkötve a keze, mindig a rendezőtől függ. Van, hogy teljes szabadságot kap, például Herendi Gáborral teljes bizalom van köztük és szerinte ez a filmek sikere is jelmez szempontból (Magyar Vándor, Kincsem). De volt sajnos olyan élménye is, hogy egy rendező bizalmatlansága annyira leblokkolta, ami már gátolta a tervezői szabadságát. Ilyenkor, ha lehet, legjobb még időben kilépni a projektből, mert a végeredmény biztosan nem lesz olyan eredményes, amire Ibolya büszke lenne. Persze jó lenne megfelelni minden kihívásnak, ami felmerül, a stábban dolgozó forgatókönyvírónak, rendezőnek, operatőrnek, önmagának is, de ez lehetetlen. Ezért is van szükség bizalomra a munka során. Jól együttműködni elsősorban a rendezővel, a látványtervezővel kell, aki hozza a hangulatot, színeket. Aztán a sminkessel, a fodrásszal, akiknek már Ibolya mutatja az irányt. A legszorosabb kapcsolat a filmeknél mégis inkább az előkészítő jelmezcsapattal van: a kivitelezővel, aki kiszámolja a jelmezek költségeit, összehívja az embereket egy csapattá formálja őket (Vasvári Lilla), vagy az asszisztenssel (Oláh Tímea), a szabásszal, aki kiszabja a megálmodott fazonokat, a néha méregdrága anyagokból (Rémai Rita). Fontos tényezője a csapatnak az öltöztető is (Bredács Milán), aki a kamera előtt figyeli a jelmez útját, működését, segíti a színészt az öltözésben, vetkőzésben, ami furcsán hangzik, de nem csak a korabeli filmekben van erre szükség. Minden karakternek be vannak számozva az öltözetei a jelenetekhez, és ezt elég komolyan kell követni, mikor mi van rajta. Éppen ezért nagy felelősség is ez a poszt. A jelmezekkel nagyon komolyan lehet megformálni egy-egy karaktert, nagyobb a jelentősége, mint amit esetleg egy külső szemlélő erről gondolna. Van, hogy kifejezetten segíti a jelmez a karakter megformálását, de ha zavarja a színészt a jelmez, akkor akár pont ellentétesen is működhet: „Mindig azon vagyok, hogy a jelmez elősegítse a színész munkáját, soha nem erőltetek rá senkire semmit. Ha nem érzi komfortosnak a jelmezben magát, inkább változtatok” – magyarázza a szakember.
Kincsem – egy kis javítás utolsó pillanatban
Egészséges munkamánia
Ibolya minden forgatókönyv elolvasása után beleássa magát az adott korba, hangulatba. Hiába tanult divattörténetet, annak ellenére mindig alaposan újratanulmányozza az adott történelmi stílust és azt összehangolja a saját látásmódjával. A forgatókönyv szerinti karaktert harmonizálja a saját formavilágával. Különböző hangulat-boardokat rak össze photoshoppal, amivel közelebb kerülnek a rendezővel az adott irányhoz. Aztán kezdődhet a tervezés, rajzolás, anyagmintázás, és egyszer csak ott van élőben az, amit megálmodott. A forgatókönyvben leírtak alapján tervezi meg a karaktereket, de volt már olyan forgatókönyvíró, aki azt mondta, hogy a megvalósult jelmez felülmúlta mindazt, amit elképzelt. Ennél nagyobb dicséret egy jelmeztervezőnek talán nem is kell. Vannak időszakok, mikor 2-3 projektet is futtat párhuzamosan, játékfilm, reklám és színházi felkérés, de szerencsére mindent egy mederben tud tartani. „Van olyan, amikor csak a 19. században élek fejben hónapokig, majd egyszer csak kirántanak onnan és futurisztikus hullaruhákat kell terveznem. Csodálatos az a hullámvasút, amit megélhetek a szakmám által. Ha film van, akkor mindent az borít be a magánéletemben is. Hajnali 4-5-től akár éjfélig is forgatunk. Szeretek ott lenni a forgatásokon, az utolsó pillanatig kontrollálni a jelmezt, elvégre akkor áll be a helyére, a rendszerbe. Szeretem látni azt az egész látványt amibe beleilleszkedik” – mesél Ibolya a munkája iránti elhivatottságáról.
Szabadidejében szeret vendégeket fogadni otthon, főzni rájuk, a világ konyháját az asztalra varázsolni. A sushitól a thai, kínai, indiai, mexikói konyhán át mindent szeret és el is tud készíteni. De kampányszerűen az egészséges életmóddal is próbálkozik: húsmentes- paleo-táplálkozás és jóga, ami időközönként vissza-visszaköszön a hétköznapokban. Két munka között is filmeket néz minden mennyiségben. Egy szerencsés munkamániás esetében elengedhetetlen, hogy a hobbija egyben a munkája legyen. Másképp nem menne a sokszor napi 12-16 óra intenzív munka. Ezt – ilyen mennyiségben és intenzitással – csak szerelemből lehet csinálni. „Nehéz megtalálni az egyensúlyt a munka és a magánélet között, de szerencsére a párom, aki egy fantasztikus ötvös-designer, Kuhár Róbert, velem együtt dolgozik a filmekben évek óta. A legtöbb filmemben is hű társam. Ő az, aki mindig, mindent megold a háttérben.”
Egy hosszabb, hónapokig tartó egzotikus utazás Balin vagy Mexikóban, szerepel ugyan Ibolya álomtervei között, de ezt mindig felülírja egy sokkal nagyobb (megvalósult) álom: a jelmeztervezés. Szeretne minél többet látni a világból, de ebben a szakmában nem nagyon lehet előre tervezni. Ugyanakkor ez az, aminek az élménye nem váltható pénzre és Ibolya nem is cserélné el semmivel.
