„Úgy emlékszem, elég rossz kislány voltam, bár a fontos dolgokban jól teljesítettem, a suliból is jó jegyeket vittem haza. De ahogy az lenni szokott, a magatartásommal akadtak problémák, főleg fecsegni szerettem, de szerintem az nem is baj, ha egy gyerek szeret rosszalkodni” – foglalja össze mosolyogva Hársfalvi Réka látványtervező és art director a kilencvenes évek végi általános iskolai éveit.
Természetesen mint a korabeli kiscsajok, ő is szeretett sok mindent kipróbálni, mindenben benne lenni, de emellett hamar megtalálta az örömét a csendes nézelődésben is. „Egyáltalán nem voltam tudatos, csak azt kezdtem érezni, hogy foglalkoztat a látvány. Nagyon szerettem és szeretek ma is mindent megnézni, ami szép vagy érdekes, vagy valami miatt megfog.“
Nézelődés közben az általánost felváltotta a Kölcsey Ferenc Gimnázium, a budafoki hétköznapokat a pesti lét, és egyre inkább kikristályosodott az is Réka fejében, hogy művészeti irányban tanulna tovább. Szülei pedig mindig támogatták, és megteremtették a lehetőségét, hogy arra induljon, amerre leginkább szeretne. Így kezdett el Kopek Rita festőművészhez felvételi előkészítőre járni, majd megtette első lépését jelenlegi szakmája felé. A MOMÉ-ra felvételizett textil szakra, másodjára fel is vették és becsülettel el is végezte az egyetemet. „Az első évet nagyon szerettem, azt éreztem, hogy végre megtaláltam a közegemet. A második, harmadik évre – de szerintem ez is természetes – egy picit alábbhagyott a lelkesedés. Meg akkor már elkezdtek foglalkoztatni egyetemen kívüli dolgok is. Voltak már külön próbálkozásaink, csináltunk ruhamárkákat, és akkor kezdtem el stylistként is dolgozni videoklipekben. Aztán az alapszakom után még beiratkoztam a mesterszakra, de onnan nagyon hamar ki is iratkoztam.”
Mégpedig azért, mert érkezett egy sorsfordító telefonhívás. Egy indiai film forgatására hívták ruházni. A munkát elvállalta, és a forgatás alatt beleszeretett filmezés világába. Éppúgy, ahogy a MOME-n, Réka azt érezte, hogy helyére került. Aztán hamar kiderült az is, hogy még többet akar látni ebből a világból: „Az az őrület, ami az art department-ben folyt, az azonnal beszippantott.” És ahogy az lenni szokott, volt egy barátnő, aki egy berendező cégnél dolgozott: így került Réka a számtalan hazai és külföldi produkcióban dolgozó Prop Clubhoz. „Alapvetően a szervizmunkákon szocializálódtam, dolgoztunk reklámban, játékfilmben egyaránt. Itt ismertem meg az art depatment struktúráját, hogy milyen pozíciók vannak, ki kinek a keze alá dolgozik.” Aztán mikor az alapok már megvoltak, akkor kezdett Vinnai Petra látványtervező mellett dolgozni. „Az elejétől kezdve megvolt köztünk a kémia és nagyon jól dolgoztunk együtt, először vagy látványtervező asszisztens voltam mellette, vagy az art directora mellett. Aztán amikor A játszma látványtervezője lett, akkor lettem először art director mellette.” Ami annyit jelent, hogy Réka lett a látványtervező jobb keze. Ő az, aki létrehozza mindazt a különböző részlegekkel, amit a látványtervező megálmodott. Hozzá tartozik díszletépítő csapat, a berendezők, akik a bútorokat és, kellékeket biztosítják, de azok is, akik adott esetben a növényeket telepítenek a díszletbe.
Adódhat a kérdés, hogy eljön-e az a pillanat, amikor Réka megint valami újat keresne, persze ezt nem tudhatjuk előre, de az biztos, hogy most már egy jó ideje a helyén érzi magát, és jó ideje már nemcsak mint art director, hanem mint látványtervező is dolgozik. „Színek, formák, különböző anyagok mindent megtaláltam itt, ami miatt a MOMÉ-ra felvételiztem. A feladat komplex, és ezért is nagyon nekem való: a hatalmas hátterek megépítésétől a legapróbb, az előtérben látszó kellékek beszerzéséig mindent lefed. A mai napig lenyűgöz, amikor megérkeznek a teherautók, és felépítjük a hatalmas díszleteket.” Ám a díszletek közé életet is kell varázsolni, és ez a másik fontos eleme az art director munkájának, a hangulatfestés, és a karakterek jelleménel árnyalása. „Az, hogy amilyen teret vagy hátteret építünk egy adott jelenethez, vagy egy reklámhoz, még mielőtt bármi is történne, már ad egy érzetet a nézőjének. És éppen így tudunk hozzátenni a karakterábrázoláshoz is: amikor egy filmben – legyen az játék- vagy reklám – belépsz a szereplő szobájába vagy a légterébe, az akkor működik jól, hogyha beszédes. Egy rendetlen szoba, vagy egy pedánsan berendezett élettér, és bennük a színek mind-mind a dialógon kívül segítik még jobban átélni a történetet és megismerni a szereplőket.”
Ám nemcsak egy filmen belül változatos a feladat, hanem a produkciók is mindig másfélék. Egy szervízfilm után jöhet egy magyar játékfilm, de közéjük akár még egy reklám is befér. „Dolgoztam már giga produkcióban, de kis költségvetésű magyar filmben is, itthoni és külföldi reklámokban, ezek nekem mind-mind nagyon tanulságosak, mindegyik más és más, de remek gyakorlat is arra, hogy még jobban átlássak egy-egy produkciót, és gyorsabban tudjak a felmerülő kihívásokra reagálni.”
A kihívások pedig nagyon különbözőek lehetnek, és mi, nézők nem is gondolnánk, hogy milyen egészen kicsi és talán jelentéktelennek tűnő apróságok is milyen fontosak egy látványtervező számára. Legutóbb például egy Shakespeare idejében játszódó dokumentum-dráma látványtervezőjeként végzett kutatómunkája is jó példa erre. „Eleinte nagyon féltem ezektől a típusú filmektől, mert a gimiben sose érdekelt a történelem, egy évszámot sem tudok megjegyezni. Azt gondoltam, nehéz lesz kapcsolódnom, de aztán valahogy berántott. Elkezdtem nagyon élvezni, ha el lehet merülni egy-egy történelmi korszakba, megtalálni olyan apró részleteket, amik hitelesítenek egy-egy jelenetet. Hál’ Istennek az ilyen produkcióknál vannak történelmi szakértők, akik segítenek, és akiket a lehető leghülyébb kérdésekkel fel lehet hívni, például, hogy 1800-ban használtak-e WC papírt, ha nem, akkor mit tehetünk a díszletbe helyette. Legutóbb pedig gyümölcsökről voltak kérdéseim. A történet az 1500-as évek végi és az 1600-as évek eleji Londonban játszódott. Valahol olvastam, hogy akkoriban már meg-megjelent az ananász, ami egy tök jó formájú és színű gyümölcs, és szerettem volna betenni egyet-kettőt a díszletbe. A londoni kollégák megerősítették az olvasottakat, de azt javasolták, hogy inkább kerüljük el a használatát, mert akkoriban még nem ették az ananászt, csak dekorációként használták, és csak nagyon ritkán. Az ilyen apróságnak tűnő dolgok rendkívül fontosak, valószínűleg a nézők nagy részének fel sem tűnne az én ananászom, de ha van három olyan ember, akinek ez szemet szúr, akkor nekik ezzel szétromboltuk a filmélményt, onnantól kezdve már nem tud elmélyülni, kizökkent és vége a varázslatnak.”
