Adwerk Ajánló / június, 2023

A fehér térképben egyszerűen és csodásan keretezve van mindaz, amit 150 évvel később sem mindenhol értenek, sőt akad, ahol elképzelni sem tudnak.

Sok oka lehet annak, hogy a világ bizonyos pontjain miért nem nézik jó szemmel, rosszabb esetben miért szólják meg, legrosszabb esetben tiltják és büntetik azt, ha két nő egymást választja élettársnak, szerelemnek, sőt üzlettársnak. De maradhatunk a belépő szinten is: ha vállalkozik és a munkában teljesedik ki, az jelenti számára az önkifejezést, az teszi boldoggá, ha cége, műhelye, ötlete virágzik.

Az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején ez még Norvégiában sem volt annyira egyértelmű, mint a mai irigyelt-vágyott skandináv nyitottságban és elfogadásban, éppen ezért is izgalmas végigvándorolni A fehér térképen, mert gyengéden elkalauzol egy különleges útvonalon.

Hogy egy társadalomnak hosszú és lassú időbe telik, amíg a jelentős változásokat átszűri magán, az világos, és nem is azért teszi, mert azt mondjuk illik, hanem egészen egyszerűen kihajtja belőle az idő. A szükségszerű mozdulás valami új felé a 19. és a 20. század fordulóján az élet számos pontján érzékelhető volt, persze utólag már jobban kirajzolódnak az ívek, látszanak a mérföldkövek.

Norvégia első női hajótulajdonosainak élettörténete annyi, de annyi rétegét villantja föl mindezen változásoknak, hogy szinte lubickol benne az olvasó. A protestáns munkamorálról, a skandináv társadalmi modellről, vagy a korabeli hajózási társaságokról, a szerveződő munkásmozgalomról is rengeteget megtudhatunk, ám ezen is túlragyog a férfias világban helytálló nők, és az egymást élet- és üzlettársank is választó pár finom kézzel meghúzott lélekrajza.

Bertha Torgersen és Hanna Brummenæs története sokáig zümmög még az olvasóban, Cecile Enger érti a módját, hogyan hagyjon nyomot a mondataival.

(Cecile Enger: A fehér térkép, Fordította: Petrikovics Edit, Typotex, 2022, 272 oldal, 3700 ft)

Ha azt mondom, NDK

Kinek mi jut eszébe. Kisgyerekként többmindennel úgy voltam, hogy egy ponton túl nem tudtam elképzelni, fölfogni, meghaladta az akkor rendelkezésemre álló képesség az adott téma átlátását. Az NDK-NSZK-ügy is ezek közé tartozott, hogy akkor egy ország, két ország, kelet, nyugat, kerítés, nácik, kommunisták, kapitalisták – mai fejjel sem sokkal egyszerűbb. Kilencéves forma gyerekként pedig Berlint és a falat (persze csak távolról) látva pedig csak még jobban összezavarodtam.

Daniela Krein éppen velem egyidős, aminek csak a kötet elolvasása után néztem utána, mert a számos összecsendülés nem hagyott nyugodni. Negyvenes nők az egykori keleti blokkból, ha találkoznak: az egyik ír, a másik olvassa, majd megírja, hogy olvasta – mi kell ennél több?

Na, jó, akik ezen a ponton még nem vetik bele magukat a Szerelembe, azokat még megbizatatjuk picinyt: öt nő, öt váratlanul és fokozatosan egymásba fonódó történet korunk Lipcséjével a háttérben. Bőven izgalmasabb díszlet megannyi egzotikus helyszínnél, én például azonnal el szeretnék utazni oda, mert bevallhatóan keveset tudok a városról, de a könyv oldalain egy élhető, parkokkal folyókkal szelt vonzó város képe rajzolódott ki.

Na, és a nők: mennyifélék, milyen összetett, vagy csak egyszerűen bonyolult helyzetekkel, gyerekkel vagy anélkül, férjjel vagy szeretővel, vagy egyikkel sem, elhagyva vagy újra összejőve, elválva, szakítva, törve. Daniela Krein váratlan mélységeket és egyszerű semmiségeket váltogat, a depresszió mélyén vonyító lélekről egyszercsak az égbolton átvonuló fecskékre irányítja a fókuszt, amivel roppant ügyesen tartja kint is, bent is az olvasót.

Brilliáns lélekrajzok és a kíváncsiságot végig ügyesen fenntartó, fokozó, vagy ha kell, csitító írói tárlatvezetés az emberi kapcsolatok szövevényes kalandparkjában.

(Daniela Krein: Szerelem öt felvonásban, Fordította Kovács Mercédesz, Maxim Kiadó, 288 oldal, 3999 ft)

A talán legismertebb magyar festőművész, Csontváry Kosztka Tivadar születésének 170. évfordulóját közös kiállítással ünnepli idén a Szépművészeti Múzeum-Magyar Nemzeti Galéria és a pécsi Janus Pannonius Múzeum. Most még két hétig, július 16-ig Budapesten látható az eddigi legnagyobb gyűjteményes kiállítás, majd augusztusban a megújult Pécsre érkeznek a képek és 3 hónapig ott lesz látható a mintegy 40 művet felvonultató tárlat, ami a rendezők szerint tisztelgés a magyar festészet történetének egyik legeredetibb és legismertebb alkotója előtt.
Szinte biztos, hogy mindenkinek van minimum egy Csontváry emléke, az enyém egy képzőművészeti album, ami, mióta az eszemet tudom, ott van a könyvespolcon. Emlékszem, már gyerekkoromban is többször nézegettem, apámmal talán, és arra is emlékszem, vigyázni kellett a könyvre. De lenyűgöztek a benne látható színek, és a néha gyerekrajznak tűnő furcsa alakok. Aztán telt múlt az idő, és láttam már élőben is sokat Budapesten is, és persze Pécsen. Ahol családi nyaraláson természetesen célpont volt a Csontváry múzeum. Akkor és ott tátott szájjal álltam az óriási vásznak előtt, amik bár ismerősek voltak a könyv lapjairól, de élőben bámulatosak voltak.
Ott Pécsett értettem meg, hogy miért kell élőben látni művészeti alkotásokat, pedig csak alig voltam tíz. Utána már a könyvben is és később az iskolai művészettörténet órákon falra vetített diákba is beleláttam azokat a vibráló színeket, amiket kiállítótermek falain.
Aztán most, felnőtt fejjel nem volt kérdés, hogy újra kíváncsi lettem a hatásra: nem volt kérdés, látnom kell a Csontváry 170-et. A hatás most sem maradt el, és már tervbe is vettük és mindenkinek melegen ajánljuk, hogy egy pécsi kirándulással és a Csontváry 170 újranézésével napfényt csempésszünk az őszbe.

https://www.szepmuveszeti.hu/kiallitasok/csontvary-170/
https://www.jpm.hu/hirek/2023-02-28-csontvary170