A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen operatőrként végzett Enyedi Ildikó és Máthé Tibor osztályában 2018-ban. Nyert legjobb diák operatőrnek járó oklevelet, forgatott tucatnyi rövidfilmet, videoklipeket, reklámot. Első nagyjátékfilmjét, a Kilakoltatást 2021-ben mutatták be.
„Amikor a Kilakoltatást forgattuk, akkor volt egyéves a kisfiam. Ezért azt direkt kértem, hogy reggel korai legyen a kezdés, hogy fektetésre, fürdetésre hazaérjek. Persze nem volt könnyű, de azt hiszem, én jobban szenvedtem a bűntudattól, meg a hiányától, mint ő az enyémtől” – foglalja össze Evelin a női operatőr lét számára legnagyobb nehézségét. Az ma már senki számára nem meglepő, ha egy filmet nő rendez vagy éppen vág, de az még mindig különlegesnek számít, ha egy nő áll a kamera mögött. „Egyébként a kisfiam édesapja is operatőr, szóval tudtuk, hogy nem lesz átlagos élete lesz a fiúnknak, és azt is gondoljuk, hogy simán lehet az apjával is huzamosabb ideig egy kisgyerek, és szerencsére még a nagyszülőkre is számíthatunk. De azt is nagyon szeretném, ha legközelebb nagyfilmet forgatok, akkor néhány alkalommal az apukája kihozná a forgatásra, hogy lássa mit csinálok, amikor dolgozom.”
Azzal együtt, hogy egyre több rendező és producer tartja teljesen természetesnek, hogy női operatőr alakítsa ki egy film képi világát, azért Evelin még mindig kuriózumnak számít a szakmában, hisz a főiskolai osztályában is hat fiú mellett volt az egyetlen lány. „Mint női operatőr, azért elég érzékenynek tartom magam, és ez nem csak arra igaz, ahogyan filmet készítek, hanem azt hiszem, könnyen rá tudok hangolódni a színészek lelkiállapotára is, például megérzem, mikor kell halkan beszélni, mikor kell kiküldeni azokat a stáb tagokat, akikre nincs feltétlenül szükség, mikor tartsunk szünetet, mikor nem esik jól neki, ha túl közel van a kamera, stb. Hasonlóan empatikus tudok lenni a többi alkotótárssal is, és jellemzően úgy tudom érvényesíteni a véleményemet, hogy azt senki ne érezze erőszakosnak, és mindig hajlandó vagyok kompromisszumra. Szerintem ez a képességem még tovább is fejlődött, mióta édesanya is vagyok.”
Amikor annak idején azt kérdezték tőle „mi leszel, ha nagy leszel”, Evelinnek ilyesmi válasza adódott: „Először az a csaj szerettem volna lenni, aki a Szerencsekerékben kifordítgatja a betűket.” – ám ahogy visszaemlékszik, volt, hogy festőművész akart lenni, de a fotózás is rendkívül érdekelte, és akadt olyan pillanat is, amikor azt gondolta, sminkes lesz. Tehát, ha nem is látta még gyerekkorában a pontos irányt, azt már tudta, hogy mindenképpen valamilyen alkotó dologgal szeretne foglalkozni. Azt nem tudja pontosan, mi hajtotta ebbe az irányba, hiszen nem volt a családban korábban, aki ilyesmivel foglalkozott volna. Édesanyja tanárnő, édesapja pedig repülőgép-szerelő mérnök, akik megpróbáltak minden lehetőséget megadni, és sokféle utat megmutatni a lányuknak. Tanult zongorázni, énekelni, de ötéves korától kezdve versenyúszó volt, majd szinkronúszó lett. A zenei általános után a gimnáziumban sportosztályban folytatta, ahol nem érezte igazán jól magát, és pont azért, mert úgy érezte, hogy a humán tárgyakat csak felületesen tanították nekik.
A középiskola alatt történt az is, hogy rátalált a fotózásra, mint hobbira. Édesanyjának volt otthon egy régi szovjet Smena fényképezőgépe, ezzel kezdett el fotózgatni bármilyen tudás nélkül, vagy, ahogy ő mondja: ész nélkül. „Aztán a sok-sok kép után egyszercsak született egy, az első, ami érzéseket váltott ki belőlem, de másokból is, mert sokan mondták, amikor meglátták, hogy nem tudták levenni róla a szemüket. Ekkor éreztem először meg a képalkotás lényegét, csodáját. Ezt a fotót ki is nagyíttattam poszter méretűre és kiraktam a falamra.” Később édesanyjának volt egy négyese az ötöslottón, Evelin a nyereményből kapott egy félprofi Minolta gépet, amin már mindent be lehetett állítani. „Ennek a gépnek volt egy használati útmutató füzete, amibe képes példákkal együtt le volt írva hogy egyes beállítások milyen hatással lesznek a képre: blende, záridő, iso, mélységélesség stb. Számomra ez sokkal több volt, mint egy sima használati útmutató, egy tankönyv lett, ebből tanultam meg a fotózás technikai alapjait.” Aztán pedig eljött a pillanat, amikor azt kellett eldönteni, hogy gimi után hogyan tovább. „Csak annyit tudtam, hogy valami humán irányba indulok, de azt még mindig nem, hogy mi szeretnék lenni. Úgyhogy végül a legsemmitmondóbb szabad bölcsész lettem szakra mentem, ahol aztán felvettem a film szakirányt.”
Bár addig is nagyon szeretett moziba járni, de sosem úgy nézte a filmeket, mint műalkotásokat. Aztán ahogy az lenni szokott, volt a tanszéken egy tanár – Szekfű András, filmtörténész, médiaszociológus –, aki a mentora lett. „Itt szerettem bele a filmezésbe, és nem az elemzésbe, a kritikaírásba, hanem a készítésbe. Ekkor fogalmaztam meg először, hogy én ezt szeretném, filmet szeretnék készíteni, mint operatőr.” Először egy OKJ-s képzésre jelentkezett, és segédoperatőrnek tanult, bár itt nem került közelebb a vágyaihoz, de itt is volt egy meghatározó tanár, Rák József – Balázs Béla-díjas operatőr, rendező, egyetemi tanár –, aki az SZFE-n is tanított. Ő meglátta Evelinben az elhivatottságot, ő pedig itt döntötte el, hogy felvételizni fog operatőr szakra. „Egy évig tudatosan készültem, technikailag is fejlesztettem magam, rengeteget fotóztam, rengeteg filmet néztem, tehát ráedzettem az ötfordulós felvételire. Mert akkor már úgy éreztem, hogy nincs visszaút, ez volt az egyetlen dolog, ami érdekelt, és ez mai napig is így van.
Hétszázan kezdtük a műveltségi teszttel, és végül hetünket vettek föl.”
Onnantól kezdve nem volt megállás, a Zsibvásár című vizsgaflmjével elnyerte a legjobb diákoperatőrnek járó elismerést, és kisfilmek után már leforgatta első nagyjátékfilmjét is. „Azt szeretem a legjobban ebben a szakmában, hogy változatos, mindig másféle felkérés jön, mindig más a feladat, más emberekkel találkozom.” A sokszínűsége mellett a fénnyel festést tartja a legvarázslatosabbnak az operatőrködésben. „A fénnyel mindent ki lehet fejezni, érzéseket, hangulatokat. Szerintem még azt is el lehet érni a fényekkel, hogy a nézők szagokat, illatokat is érezzenek. Legyen az játékfilm vagy reklám vagy videoklip a lényeg az, hogy minden azért történik, hogy létrehozzunk egy tökéletes egységet.” Ezt az alkotói folyamatot Evelin a legózáshoz hasonlítja, ahol az építőkockák: a díszlet, a fények, a snittek hossza, a kameramozgások, a zene és persze a színészi játék. „Mindent azért csinálunk, hogy a szereplők játékát beleágyazzuk egy puha paplanba, amibe tökéletesen beleillik, és ami olyan hátterül szolgálhat a játékuknak, amiből ki tudnak emelkedni, de vissza is tudnak térni.” A reklámkészítésben is pont a különleges vagy akár stilizált világ megteremtése izgatja leginkább. „Szívesen vállalnék több reklámot is, mert inspirál, hogy látványosnak kell lenniük. És ha a költségvetés megengedi, akkor lehetnek benne kameramozgató eszközök, színes fények, különböző szűrők a kamerán, érdekes fényelés, ami izgalmas játék, összességében több lehetőség van stilizáltabb világokat létrehozni.”
A beszélgetés alatti csillogás Evelin szemében valójában költőivé tette a kérdést, hogy jól döntött-e, amikor végzetesen beleszeretett a filmkészítésbe és mindent megtett azért, hogy operatőr lehessen. „Azt dolgozom és abból is élek, amit szeretek, és szerintem ez egyre ritkább a mai világban, a legtöbb ember, akit ismerek, gyűlöli a munkáját, és csak a pénzért csinálja. Persze nekem is van néha olyan feladatom, ahol az érte járó pénz a legnagyobb motiváció, de 90 százalékban olyan feladataim vannak, ahol tényleg alkotni kell, és én már a kicsi kreativitást is élvezem, így a válaszom: igen, teljesen boldog vagyok a szakmámmal.”