Önarckép: Mészáros László
Művészeti projektjei mellett reklám- és divatfotósként dolgozik. Tanfolyamokat tartott a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem és a Moholy-Nagy Művészeti és Design Egyetem hallgatóinak. Dokumentált Egyiptomban régészeti ásatáson és Pakisztánban antropológiai expedíción, de szerzőtársával bejárta és dokumentálta az Utas és holdvilág itáliai helyszíneit is, amiből 2007-ben kötet készült. Nem néz tévét, nem követi az aktuális politikai híreket, helyette inkább Bartók rádiót hallgat, könyvet olvas a történelem globális összefüggéseiről vagy az űrkutatásról, fotográfiai eszközöket tervez, fejleszt, épít át vagy épít meg.
Zorkij, az első
Első saját gépét édesapjától kapta 8. osztályos ballagására. A papa egy Zorkij géppel fotózta végig a családi nyaralásokat, a képeket aztán dián vetítette le a családi összejöveteleken. Ezzel a Zorkij géppel kezdődött minden. A közös szenvedély dacára édesapja teljesen más pályára szánta, de ő maga sem tudta még 14 évesen, hogy mivel is szeretne foglalkozni, így végül épületgépésznek tanult, és a Vágiban érettségizett.
“Gyerekként nem igazán tudtam, hogy mi legyek. Illetve egyet tudtam biztosan, hogy soha nem akarok felnőni, szeretnék gyerek maradni. Végül ez sikerült is: most is úgy érzem, hogy a bennem lakozó gyerek még mindig csak játszik és azt csinálja, amihez csak kedve van.”
Már akkor sok minden érdekelte: 10 éves korától foglalkozott hobbiállatokkal, aminek a kicsúcsosodása a madártenyésztés, a madarak szeretete lett 14-16 évesen. Volt egy saját varja is, amit maga nevelt fel. Először a szeretett madarakról készített fotókat. Az iskolát is otthagyta volna, hogy gondozó lehessen az Állatkertben, de a szülői háttér nem engedte, maradt az érettségi és a továbbtanulás.
Megtörtént a varázslat
A középiskola végére már világosan megfogalmazódott benne, hogy fényképészettel szeretne foglalkozni. Érettségi után az MTI-be került betanított segédmunkásként. Itt hallott először a Práter utcai Budapesti Szolgáltató-és Kézművesipari Szakképző Iskola fotográfia szakáról. A munkát egy év után felfüggesztve itt tanult tovább és képezte magát fotósnak, majd 1988-ban megszerezte képesítését. “A folyamatos tanulás a mai napig megmaradt és kísér életem során. Nincs olyan, hogy elég tudás, nem akarok megállni, mindig szeretnék valami újat tanulni” – mondja László.
A diploma megszerzése után visszament az MTI-hez dolgozni az illusztrációs osztályra már világosítóként. A csúcskategóriás technikai felszereléseknek hála a gyakorlatban is képezhette magát. Itt találkozott először komoly műszaki felszerelésekkel, igazi fotósokkal, akikkel jól felszerelt műteremben dolgozhatott együtt. Az MTI-ben nem kellett suta fotós trükkökhöz és praktikákhoz folyamodni egy jó kép elkészítéshez, helyette adott volt a Linhof, Sinar és Broncolor világítástechnika. Az MTI-nél megvolt ugyan a szakmai közeg és a műszaki háttér is rendelkezésre állt, de az ott készült anyagok vizuális világával nem igazán tudott azonosulni, a saját útját keresve indult tovább és elkezdte kiépíteni saját műtermét.
Vágy a folyamatos fejlődésre
Tanulni vágyása szó szerint mindenre vonatkozik. Követi nem csak szűkebb értelemben vett szakmájának technikai fejlődését, hanem a világ fejlődését is. Emellett művészileg sem szeret leragadni, saját belső nézőpontja, kreatív érdeklődése is folyamatos kibontakozáson megy át. Mindig van persze új törekvés, trend, amiről csak utólag derül ki, hogy mire volt érdemes.
„Picasso sem lenne hiteles korai, majd a rózsaszín és a kék korszaka nélkül. Ennek tükrében válnak csak hitelessé későbbi absztrakt művei.” László folyamatosan újabb kihívások elé állítja magát, az analóg és a digitális fényképezéssel egyaránt foglalkozik, mindkettőben ugyanúgy megtalálja a szeretnivalót, a kihívást, az örömöt, nem tudná elválasztani egyiket a másiktól, szerinte mindegyiknek megvan a maga helye és szerepe, sőt lehet a kettőt ötvözni is.
„Számomra nem misztérium a fekete-fehér és nem idegen a számítógép által létrehozott vizuális mű sem” – vallja a fotós. A digitális fotográfiának épp ez a nagy előnye: azonnal látható a végeredmény, és ha az megegyezik a korábbi elképzeléssel, akkor nem kell tovább nyomni az exponáló gombot. Az analógnál viszont sokkal inkább közrejátszik a véletlen is, a kiszámíthatatlan faktor.
Szerinte a technika fontossága mellett a tartalom a lényeg, amitől az egész képzőművészeti alkotás értelmet nyer, létjogosultsága lesz. Maga az esztétikum is lehet tartalom, de mindenképpen kell, hogy szóljon valamiről, ami a másik emberben gondolatot ébreszt, érzelmeket kelt. Laci szerint ez a gondolat az, ami értelmet ad az alkotásnak, ezzel a gondolatsorral, vagy egy kötődő emlékkel, kiváltott érzelemmel tud a műalkotás és a néző kapcsolódni. „Kevésbé tudok „földi” dolgokhoz kapcsolódni, bennem inkább hangulatok, érzések, pillanatok ragadnak meg, akár pozitívak, akár negatívak.”
Mitől jó egy kép?
Nagyon nehéz erre választ adni. Laci sokszor tudatosan felrúgja, szétfeszíti a sablonokat, a színharmónia, a tökéletesnek gondolt kompozíció kereteit. Szerinte a fényképezésben a tudatosság a legfontosabb, akkor tudja igazán önmagát adni, ha felkészül a fotózásra.
Laci gyorsan és tervezetten dolgozik, keveset kattint, kevés “felesleges” képet készít egy fotózás során. “Ezért is hívnak egy-egy bonyolultabb fotózásra, mert tudják, hogy megvan a szakmai háttér a munkám mögött, megoldom az összetett feladatokat is.”
Az alkalmazott fotózás során az idő a legdrágább tényező. A megrendelő minél előbb készhez szeretné kapni azt, amiért fizet. “Nekem pedig meg kellett tanulnom, hogy a zaklatott, hajszolt fotózások során is meg tudjam teremteni belső nyugalmamat. Van egy pont, amikor a mások által gerjesztett stresszt el kell engedni.” Az alkalmazott műfaj annyiban más, mint a képzőművészet, hogy közös alkotásról van szó, a fotósnak alkalmazkodnia kell a feladathoz és abból kell a maximumot kihoznia minden részletében. Laci nem csinál semmit sem rutinszerűen, minden munka más, mindegyikben keresi és meg is találja azt, amitől élvezetes lesz. A reklámfotózás is nagyon változatos: ékszer-, ruha-, vagy autófotózás, de a tárgyfotó mellett portré, modelles képek, divat is szóba jöhet: ugyanúgy megtalálja a kihívást az emberek és a tárgyak fotózásában is.
A tigrisvadász
Tudatos tervezés, felkészülés előzi meg munkáit, nem bíz semmit a véletlenre. Egyik legfontosabb művészi fotográfiája, az Asztaltársaság kompozícióját és fényelését két évig tervezte. „Olyan ez, mint a tigrisvadászat: ha fejben elejtetted a vadat, a többi már gyerekjáték.” Mindent eltervez előre a legapróbb részletekig, utána addig dolgozik a képen, amíg a végeredmény pontosan az lesz, amit elképzelt. Technikai és szakmai felkészültsége szabadságot ad számára, hogy a reklámfotózásban és a művészi önkifejezésben is sokszínű legyen.
„Nagyon szeretem az embereket nézni, sokszor csak üldögélek és megfigyelem őket, szituációkat jegyzetelek le, ebből inspirálódom a saját projektjeimhez, amikben a világgal kapcsolatos gondolataimat fejezhetem ki.” Ezután, akár egy színdarab jelenetét, megrendezi az általa elképzelt helyzeteket. Kiválasztja a megfelelő helyszínt, ruhákat, karaktereket. A kép mondanivalóját már-már a közérthetőség szintjéig viszi el, de az elrejtett képi részletekkel, rétegzett tartalommal helyet hagy a néző saját képzelőerejének.
A kompozíciót tehát előre megtervezi a legapróbb részletekig. Emellett ugyanennyire alaposan gondolja ki az eszközöket, a technikát, amit a felvételhez alkalmaz. Előfordul, hogy saját maga alkotja meg a műszaki felszereléseket is. A világításhoz és fotografáláshoz szükséges eszközök – akár összeépített digitál-analóg szerkezetek – egy részét maga készíti, attól függően, hogy éppen mire van szüksége az alkotás során. László szerint olyan szintre fejlődött a digitális technika az elmúlt 20-30 évben, hogy képfelbontás tekintetében nem feltétlenül kell továbbmenni. Inkább már azt tökéletesítik, hogy jobbak legyenek a zajszintek, a tónus gazdagságának megjelenítési feltételei, gyorsabb legyen az adatátvitel. Az a fajta technikai minőség, ami a digitális korszak kezdetén több millió forintba is kerülhetett, ma töredékéért beszerezhető. A fotografálás most a gyors képkészítés irányába megy: a minél könnyebb és egyszerűbb felhasználhatóság felé, hogy közben olyan tökéletes képek szülessenek, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna.
A reklámfotózásnál fontos a jó stábmunka, amiben mindenkinek megvan a maga helye, feladata, a stábtagok kiegészítik egymást, így ér körbe a történet. László számára nincs élvezeti értékben különbség művészi vagy alkalmazott fotográfia között, mindegyik képkészítés, mindegyik izgalmas feladat. Mindkettő ugyanúgy alkotási folyamat, amire annyira koncentrál, hogy teljesen beszippantja.
Habár a fotózás minden szegmensét szereti és műveli is, kedvence a portréfotózás, aminek legerősebb manifesztuma Nexus című sorozata. Ezek szimbólumrendszerekkel működő portrék, amiken az elrejtett jelképek a fotós által megismert modell személyiségéhez igazodnak, azt domborítják ki, vagy továbbgondolva azt egészítik ki valamilyen formában. Pont, mint egy színdarab esetében: a színész eljátssza a rendező által rá osztott karaktert. László számára az alkotási folyamatnak ez is igazán élvezetes része: kitalálni a karaktert, kiválasztani a modellt, megálmodni és beszerezni a kellékeket, eszközöket, a díszlet elemeit. A saját magáról készített portrét is ebbe a sorozatba illesztette: szétnyitott inge alá egy felhőkkel tarkított kék eget retusált: „Ez az életem: levegő, végtelen tér és szabadság” – mondja.
Bár saját bevallása szerint a saját portréjára retusált kék ég személyes szabadságát jelképezi, mi azért a Lászlóban meglévő és cseppet sem rejtőzködő végtelen kíváncsiságot is belelátjuk.