Várszegi György 2021 óta a HAB ad kreatívigazgatója, és bár mindig szeretett rajzolni, mégis csak egy tanulmányi vargabetű után érkezett meg a Képzőművészeti Egyetem grafika szakára. Már a diploma megszerzése előtt is dolgozott reklámügynökségben grafikusként, később pedig itthon és külföldön járta végig az ügynökségi ranglétrákat. A pandémia karanténja alatt pedig egyre gyakrabban fogott kedvtelésből is ceruzát, és az akkor rajzolt portréiból családjától 50. születésnapjára a meglepetés buli mellé egy kiállítást is kapott.
„Csomó rajzom volt kirakva, a szerintem rosszak is, meg persze a jók is. A jelenlegi és az exfeleségem a nagyobbik fiammal együtt szervezték az egészet és mindent, amit ők jónak ítéltek, kitettek. Főként a barátaim voltak ott, és mégis nagyon fura érzés volt, az járt az eszemben végig, hogy mit fognak gondolni rólam meg a képeimről. Ez valószínűleg azért van, mert soha nem vagyok teljesen elégedett azzal, amit csinálok. Látom persze, ha valami jó, de mindig még annál is jobbat szeretnék.”
A kis Gyuritól – amikor indiánost játszott a nagymamája zuglói kertjében a megskalpolandó cowboyokat alakító kiöregedett plüssmacikkal – valószínűleg még távol álltak ezek a kétségek. Az első hat zuglóban töltött év után Újpest lett számára a világ közepe. A Kandó Kálmán Műszaki Főiskolát végzett édesanyja a Tungsramban dolgozott, így ők az Izzó-lakótelepen kaptak lakást, és itt már egyre többször kerültek elő ceruzák. „Mindig nagyon szerettem rajzolni, de sosem gondoltam, hogy ez akkora menőség. Abban viszont ma már biztos vagyok, hogyha valaki valamit elér az életben, az biztos talál a múltjában egy olyan tanárt, aki segítette vagy a sikere felé lökte. Hatodikban én például egy olyan rajztanárhoz kerültem, aki elkezdte mondogatni, hogy jól rajzolok.”
A kiválónak bizonyuló földrajz és rajz szakos tanára pedig nem csak dícsérte akkori diákját, hanem úgyis megtartotta a rajzszakköröket, hogy annak egyedüli résztvevője Gyuri volt. Ezután talán egyenes lehetett volna az út a Kisképző felé, de mégsem ez következett. „Az osztályfőnököm nem volt annyira lelkes, azt mondta, hogy a Kisképzőn mindenki drogozik meg iszik, oda nem szabad menned, és erről meggyőzte anyámat is.” És ekkor a műszaki területen dolgozó édesanya javaslatára az újpesti Landler Jenő Híradástechnikai és Számítástechnikai Technikumba felvételizett. Gyuri még kamaszkorában sem volt lázadó típus, de a negyedik év vége felé járhattak, és mai napig tisztán emlékszik a percre, amikor beléhasított: „ülök az órán, a tranzisztor anód és katód áramot kellett volna kiszámolni, és én csak néztem a feladatot, és rájöttem, hogy én ezt nem akarom csinálni.” Ám jó gyerek lévén befejezte az iskolát, sőt még az ötödik technikusi évet is, de természetesen egy percet sem dolgozott abban a szakmában, bár tud nyákot készíteni, azaz nyomtatott áramkört savas marással, esztergált is, bakelitet is reszelt: „így azért az életre fel vagyok készülve.”
Édesanyja még a továbbtanulás idején sem adta fel a reményt, hogy fiából műszaki értelmiségit faragjon, így továbbra is jó fiú lévén Gyuri a Kandó felvételi előkészítőjére is elindult: „fölmentem a Kandóban a legmagasabb emeletre, és ugyanott le is jöttem a másik oldalon”, de utána már az előkészítők idején a legendás Hunnia Kávézóban ütötte el ezt az időt olvasással, rajzolással és filmnézéssel. Ám mindeközben egyre közelebb került későbbi szakmájához, mivel egyik barátja akkori barátnője a Kirakatrendező- és Dekoratőr iskolába jelentkezett. „Azt se tudtam, hogy ilyen létezik, de amikor elmesélte, hogy van egy 80 év körüli úr, aki rajz előkészítőt tart ugyanebben a suliban, az már elkezdett érdekelni.”
Abban ekkorra már biztos volt, hogy mit nem szeretne csinálni, abban ugyan még nem teljesen, hogy mit igen, de ahol rajzolni lehet, az nagyon rossz hely nem lehet. Miután sikeresen lerajzolt egy hokedlit, eljárhatott a dekor suli előkészítőjére, ahová aztán fel is vették. A suli két éve után már tudta, jó úton jár, és már édesanyja is elkezdett megbékélni azzal, hogy nem mérnök lesz a fiából. De végül a dekoratőr suli nemcsak egy újabb szakmát jelentett, hanem inspirációt is. Ott is volt két olyan tanár, akik erősen szorgalmazták, hogy ne elégedjen meg ennyivel, és tanuljon tovább. „Nem akartam sosem művész lenni, nem vagyok az az alkat, hozzám az alkalmazott grafika, mint műfaj sokkal közelebb áll. Hiszek abban, hogy lehet ezt úgy csinálni, hogy ne alkalmazottként tekintsenek ránk, csak nem biztos, hogy a megfelelő időben vagyunk most ehhez.” Ezzel az összefoglalással már kicsit előre is ugrottunk az időben, hiszen még egy sikertelen felvételin is túlesett az Iparművészeti Főiskolára, ám ez nemhogy kedvét szegte, sokkal inkább inspirálta, és akkor már teljes erővel a rajzolásra koncentrált. És a következő évben fel is vették a Képzőre a grafikus szakra.
„Elvégeztem a grafika szakot, de és még a főiskolára jártam, amikor megszületett a nagyobbik fiam, aki ma már 27 éves.” Ez egyúttal azt is jelentette, hogy pénzt kellett keresnie. Kezdetben apróbb-nagyobb dekoratőri feladatok találták meg, de webdesignerként is dolgozott. Ez még a betárcsázós internet korában történt, „amikor még úgy néztünk egy anim gifet, mintha az maga lenne a csoda”.
A kilencvenes évek legvégén járunk, amikor már a Young and Rubicam art directora, majd az Ogilvy and Mather-nél folytatódott a hazai karrierje. Ezt az időszakot szívesen nevezzük a reklámkészítés aranykorának, amit Gyuri is megerősít, bár azt is hozzáteszi, hogy sokak szerint ez már a kifutó időszaka volt a hőskornak. Annyiban igazat ad, hogy sokkal bátrabban lehetett költségeket tervezni, és a fantáziájukat elengedni. „Azzal nem kellett foglalkoznom, hogy mi mennyibe kerül. Egy söralátét elkészítéséhez is simán lehetett fotózást kérni, és nem volt abból gond.” Szavaiból úgy tűnik, hogy ez a fajta szabadság jót tett a kreativitásnak és a megrendelőkkel való együttműködésnek is. Így akkorra már egyértelműen beszippantotta ez a világ. Arra a kérdésre, hogy mi ebben a varázslat, számára egyértelműen az, hogy kevés annál jobb érzés van, mint amikor elragadja egy munka, és észre sem veszi az idő múlását. „Van olyan, hogy rajzolok, és egyszer csak hajnali kettő óra van, amikor már rég aludni kéne, de olyankor eltűnik az idő. Egyszer valaki azt is mondta, hogy nagyon rosszul ülök, és hogy figyeljek a tartásomra, de én ilyenkor nemhogy a tasrtásomra, de a külvilágra sem nagyok tudok figyelni, mert ez a legjobb ebben az egészben, amikor megtörténik a belefeledkezés.”
Természetesen egy kreatív munkafolyamat leírása, elmagyarázása nem könnyű feladat, de mégis megkíséreltük. „Van egy jó barátom, ő is grafikus, és akivel még a webes ügynökségnél dolgoztunk együtt. Ő azt mondta nekem egyszer, amikor még a legelején megmutattam neki egy logó-tervemet, hogy szép-szép Gyuri, de mit jelent, mi az értelme? Mi a történet mögötte? És ez akkor megfogott. Ekkor meg nem hallottam ilyenről, hogy branding és annak jelentőségéről. Azóta már volt szerencsém barnding ügynökséggel és ügynökségben is dolgozni hosszabb-rövidebb ideig és már értem, mit jelent az amit akkor Gyurcsek baratom mondott. Azóta is úgy dolgozom, hogy próbálok mindenben valami értelmet keresni. Lehet, hogy fura lesz, de én először írni szoktam. Nem teljes mondatokat, hanem csak szavakat. Utána ezeket a szavakat, magamat ezzel inspirálva, végigolvasom, és akkor már firkálok is hozzá. Ez nálam nemcsak logóknál, hanem teljes kampányoknál is működik. Minden kétséget kizáróan grafomán vagyok” – teszi még hozzá mosolyogva, és tudja, hogy ezzel a munkamódszerrel sok papírt fogyaszt. Ráadásul még a mai napig is minden briefet kinyomtat magának, és abba jegyzetel, de mentségére legyen mondva, hogy aztán a hátoldalakra számtalan vázlat és rajz kerül.
A pályaív megrajzolása közben az is kiderül persze, hogy a reklámipar okozta stressz és feszültség okán volt, hogy azon is elgondolkodott, ki kellene szállni a mókuskerékből, hisz nem az ő alkatának való ez. „Ráadásul alapvetően komfortkereső és biztonságra törekvő vagyok. Nem az a vagány csávó, aki ejtőernyővel ugrándozik ki gépekből.” Ehhez képest 2006-ban mégis nagy döntésre szánta el magát és Dubaiba, nem is egy nemzetközi, hanem egy helyi ügynökséghez igazolt. Mi ez, ha nem komfortzóna átlépés? „Valóban az volt, de utólag is azt mondom, hogy megérte. Főleg nekem, aki még katona se volt, bár ez a Közel-Keleten eltöltött tíz év egy kicsit olyasmi volt. Egy teljesen más kultúrában kellett megtalálnom és megállnom a helyem. És bizony megjártam én ott mindent. Jót is, meg rosszat is.” Az először egy-két évre tervezett kint tartozkódásból végül tíz év lett, nyolc évig éltek Dubaiban és kettőt Katarban. Természetesen a munkák nagy része izgalmas feladat volt, de előfordult olyan is, hogy csak biodíszletként volt jelen egy prezentáción. „Akkor egy indiai cégnél dolgoztam, ahol négyen voltunk európaiak, és kiderült, hogy egy arab ügyfélnek kellett prezentálni, csak azért kellettem oda, hogy lássa a megrendelő, hogy ez egy nemzetközi cég.”
Tíz év után hazaköltözni szinte éppen akkora kultúrsokk volt, mint egy idegen országba beilleszkedni. Amit nagyon sajnál, hogy hazaköltözés után nem folytatta az aikidot, „15 éven át nyomtam, az első danig jutottam. Dubaiban és Katarban is csináltam, sajnos amióta hazajöttem már nem járok, pedig nagyon sok mindenre megtanított.”
Tíz év alatt valóban nagyot változott a világ itthon, de nemcsak a hétköznapokban, hanem a reklámszakmában is. „Korábban partneribb volt a viszony a megrendelő és az ügynökség között. Nagyobb volt a bizalom és kisebb a harc egy-egy munkáért.” Az a baj a kreatív szakember szerint – és nemcsak itthon, hanem külföldön is –, hogy az együtt gondolkodás, a közös munka néha nehezen működik ügynökség és ügyfél között. „Nekünk olyannak kell lennünk, mint a svájci bicska. Van amikor egy gyümolcsjoghurt vagy épp egy joghurtorta feladat, máskor pedig egy környezetbarát beruházás, tehát mindig más és más, de nekünk a feladatunk mindig ugyanaz, mindig a legjobb utat kell megtalálnunk a vásárlókhoz”. Gyuri számára még mindig izgalmas, amikor egy közös munkafolyamat alatt egyre többet megtanul a reklámozandó termékről, szolgáltatásról úgy, hogy közben a megmarad az a képessége is, hogy a fogyasztók szemével is lássa azt. És amikor sikerül megtalálni a közös hangot a megrendelővel, akkor jöhet létre az a kölcsönös bizalom, ami megsokszorozza a kreativitást, „ha szeretnek minket és mi is szeretjük őket, akkor boldogan mész dolgozni, és olyan ötletek is eszedbe jutnak, amik akkor nem, amikor nem látsz a dühtől, mert hülyeségeket kell csinálni. Ha működik a kapcsolat, akkor még a mai napig is ugyanazt az izgalmat érzem, amitől képes leszek lúdbőrözni. Minden feszkó ellenére is, hogyha meglátok egy, tökéletesen mindegy, hogy milyen szinten sikerült plakátot, újsághirdetést, reklámot, amihez közöm volt, az még mindig jó érzéssel tölt el.”
