Megkerülhetetlen a fotográfus szakmában: az analóg fotózás híve, tanít workshopokon, egyetemen. Képsorozata bekerült a Kodak világarchívumába is. Az egyértelmű giccs már nem mozgatja meg a fantáziáját, a téli elhagyott és ködbe burkolózó balatoni táj annál inkább.
Azért kevés olyan ember van, aki egész életében rajongó szenvedéllyel tudja, mivel akar foglalkozni. A fotográfia iránti szerelem már egész kiskorában utolérte Gábort. 6-7 éves volt, amikor nagyapja elvitte az esztergomi városi fényképészhez, egy bizonyos Eitler bácsihoz. Majd a kép elkészülte után az öreg fényképész feltette a kérdést: „Na, gyerek! Érdekel, hogy jön elő a kép?” – Gábor egy pillantással engedélyt kért nagyapjától, aki rábólintott. A behúzott függöny mögötti, piros fénnyel megvilágított előhívó helyiség teljesen rabul ejtette Gábort. A már levilágított papírokat beledobta az előhívó folyadékba, és testet öltött a csoda: megjelent a kép az ázott papírokon.
„A semmiből lett valami. Ez engem akkor és ott, Eitler bácsi háta mögül kikukucskálva teljesen megfogott, és örökre rabul is ejtett. Azzal együtt, hogy most már én is fotográfus vagyok és értem a folyamatot, a varázs cseppet sem veszett el, pont, hogy azt keresem még mindig, főleg a szépművészeti munkáimban” – idézi fel a pillanatot Gábor.
Az Eitler bácsis epizód után csakis erről álmodott, csak ezzel foglalkozott, utánaolvasott, visszajárt a fényképész kirakatát nézegetni. Szép lassan sikerült beszereznie a fotográfiához szükséges, már akkor is meglehetősen drága eszközöket.
Sporólt pénz az Ofotértba
„Kisírtam a nagyapámtól egy hordozható orosz nagyítógépet, amit egy kis aktatáskából kellett előszedni, és összerakni. Aztán sok-sok olcsó kis műanyag gépem volt, ezekkel fényképeztem sziklakertet, macskát, rózsabokrot, barátokat és a nagyszüleimet. Ezeknek jó része megvan és lenagyítható” – emlékszik vissza Gábor. 10 évesen már nagyban fényképezett, sőt 7 évesen már maga hívtam elő a negatívokat, és nagyítgatott is. Nagyszülei a spórolt pénzüket az Ofotértban költötték el, hogy beszerezzenek neki mindenféle eszközöket. A legboldogabb karácsonyi emlékek is ide vezetnek vissza: mikor fotópapírt vagy hívókat kapott ajándékba.
A szakközépben pedig már fotószakkört vezetett: az iskola bemutatóanyagait is ő fotózta, növényi kór- és kárképeket színes diákra. A fotográfiának gyakorlatilag minden szegmensén keresztülment anélkül, hogy ezt bárhol is hivatalosan tanulta volna.
„Teljesen autodidakta módon tanultam, nem jártam fotós iskolába, ma pedig egyetemen én tanítom. Annyira érdekelt, hogy utánajártam” – mesél Gábor a töretlen elszántságról.
Kellett persze kémiai és műszaki affinitás is, agrokémikusnak tanult, eredeti szakmája a földkémiához köti, de másfél évnél többet nem dolgozott ezen a területen. Már 26 éves kora körül rájött, hogy a képzőművészet, a fotográfia (és a zene) ami az ő igazi területe, és hogy jó lenne munkaidőben is ezzel foglalkozni. Vass Kálmánnál asszisztenskedett nagyjából másfél évig, amikor is már annyi megrendelést kapott multinacionális cégektől reklámfotózásra, hogy önállósította magát, immáron saját asszisztensekkel. Nagy lendülettel és szeretettel végezte ezeket a digitális fotózáshoz köthető feladatokat is, de mindig alig várta, hogy a munka után elbújhasson a sötétkamrában.
Csak egy kattintás lenne?
„Leginkább azok a folyamatok érdekelnek, és varázsolnak el, amihez minden ponton én kellek, az én tudásom, tapasztalatom. Ez a reklámban annyira persze nem használható, hiszen nem áldoznak rá sem időt, sem pénzt, hogy kivárják a folyamatot.” A reklámfotózás csapatmunka: stylist, sminkes, kellékes, artdirector, modellek közös munkája. A reklámügynökség megrendeli, nekik és az ügyfél elvárásainak kell elsősorban megfelelni, persze legvégül az is fontos, hogy a fotográfus önmaga elvárásainak is eleget tegyen. „Szerencsés vagyok, mert nem is vettem észre soha, hogy dolgozom, alapvetően végigszórakoztam az egész életemet, és hitem volt abban, hogy jót és jól csinálunk. Nagyon sok munka is volt mögötte: utazások, helyszínkeresések. Ha nyáron kellett téli, havas kampányokat fotózni, akkor júniusban gleccsert kerestünk helyszínnek. Vagy autót fotóztunk szikrázó afrikai holt tengerben, gyönyörű helyszíneken. Ma már ezekre nincs szükség, 3D-ben megszerkesztik, és olyan hátteret, évszakot tesznek mögé, amilyet az ügyfél szeretne. Akkoriban egy-egy expozícióért, fotóért több milliót is fizettek, ma már filmeket készítenek ennyiből. Erről már lassan múlt időben is lehetne beszélni, hiszen szinte teljesen eltűntek ezek a nagy volumenű reklámfelkérések. „Azt hittem, hogy egy nagyarányú művészeti fejlődés veszi majd kezdetét, de a vizuális szakmában a fejlődés csak viszonylagos. A technika előrehaladásával végül csak egy hatalmas vizuális környezetszennyezés áldozatai lettünk. Már nem hatja meg az embereket egy ütős kép, mert tudják, hogy photoshoppal bármikor előállítható. Már semmire nem kapjuk fel a fejünket, eltolódtak a befogadási határok, már nincs hová menni. A megrendelő ügynökségek pedig mindent akarnak és azonnal, a legképtelenebb ötletekkel is előállhatnak mondván, hogy csak egy kattintás az egész. Pedig nagyon nem.”
Aki tudja, az tanítja is
Sok iskolában, ahol van művészeti vizuális képzés, ott tanított fotográfiát: jelenleg a Krea Design Iskolában, a Minervában és a Budapest Metropolitan Egyetemen tanít. Mikor megkeresték, felkérték, hogy tanítson, nem volt egyértelmű, hogy elvállalja, de menet közben kiderült, hogy van érzéke és kedve is hozzá, hogy átadja a birtokában lévő tudásanyagot. „Workshopokon, táborokban is oktatom a fotográfiát, és hirdetem, hogy az analóg fotográfiának van jövője, ez az, ami igazán kifejező tud lenni, ez az, ami fennmarad a legtovább és ez adja meg az alapokat. Az önkifejező célú fotográfia az alkalmazott fotográfiával szemben örökérvényű (1-2-3 emberöltőig), hiszen így önmagunkból hagyunk valamit az utókornak. Az, hogy ez művészet-e, vagy a kép készítője művész-e, majd az utókor dönti el.
Digitális vs. analóg
Rengeteg fotográfiai tudás birtokában Gábor élesen elválasztja a két műfajt: az analóg fotózás teljesen más tudást, hozzáértést kíván. Digitális képet készíteni ma már bárki tud, hiszen ezt a folyamatot, a bárki számára elérhető technikákkal liberalizálták. Világunk teljes mértékben áthelyeződött a vizuális térbe: olyan mennyiségű fotó és kép zúdul ránk a világhálón, hogy a fotográfia elértéktelenedett. A neten is csak pár másodpercig nézünk képeket, nemhogy fotókiállításokra járnánk, véli Gábor.
„Csak az analóg fotográfia az, ami igazán érdekel. A legalapabb és legősibb dolgok: egyszerűen csak fénnyel és vegyszerekkel megfogni a pillanatot.”
Analóg módon képet csinálni tudást, hozzáértést igényel: sokkal hosszabb, sokkal elszántabb folyamat. Pontos beállítások kellenek, meg kell nézni milyen anyagra fotografálunk (filmre, vagy üveglemezre), mi a pontos beállítás, mi a képkivágás, pláne ha a fényérzékeny anyagot is magunk csináljuk. Sokkal összetettebb az előkészület: gondolati és technikai szinten egyaránt.
„Sokkal kevesebb a kattintás is: van, hogy egyetlen még meg nem világított képkockát viszek fel a hegyre, ott elkészítem azt az egy képet, amit szeretnék látni, ami nekem korábban belül megjelent. Ez vagy sikerül, vagy nem, hiszen mire felérek a hegy tetejére, nem biztos, hogy a megvilágítás olyan, mint amit elképzeltem, érdemes-e exponálnom. Itt nem tudok utólag felhőket hozzárakni, más tónust adni neki egy monitor előtt. Digitálisan képet készíteni nem egy csoda, lényegesen kisebb kihívás.”
Pont emiatt sincs már akkora értéke az alkalmazott és professzionális fotográfiának, mint korábban. Ezt már szinte bárki meg tudja csinálni: egy autószerelő is lefotózza az elkészült munkáit, egy étterem a maga foodfotóit elkészíti, vagy egy fodrász a munkáit lefotózza, ezek nem lesznek ugyan profi fotók, de az informatív jellegüket hozzák, amire készültek, hogy pár pillanatra ráfigyeljenek, felkeltsék az érdeklődést, arra bőven elegendőek.
15-20 év múlva el is tűnik az alkalmazott fotográfia, mint ahogy sok más szakma is eltűnt.
„Innen az én olvasatomban egy menekülőút van: vissza a gyökerekhez! Ami a fotográfiában az analóg képkészítést jelenti. Nem jó az őrült, esztelen hatásvadászat, az életmodell sem ezt sugallja: nem lehet folyamatosan felfelé haladni. Az analóg fotózás csodája egyszeri és megismételhetetlen.”