Vándor Ádám – colourist, digitális fényelő, de ha ismeretlenül, szakmai környezeten kívül érdeklődik valaki a munkájáról, akkor asztalosnak vallja magát, a hobbija után. A „digitális fényelő” kifejezés ugyanis nem fedi le tökéletesen azt, amivel ő valójában foglalkozik immár 23 éve.
A legmisztikusabb filmes szakma
A fényeken túl ugyanis ideje nagy részét inkább a színekkel és képi hangulatokkal tölti. A utómunkák során Ádám (és a többi colourist) finomhangolja a reklámok, vagy a nagyjátékfilmek vizuális összhatását.
„Ez olyan, mint egy zenekarban a vokalista: nem ő a főszereplő, mégis elengedhetetlen a munkája, mert nélküle nem ugyanaz a hangzás. Gondoljunk csak vissza a ‘80-as évek reklámjaira, akkor még nem volt ilyen szintű utómunkázás, a színeket és a fényeket a felvételkor beállított lámpák adták, nem volt lehetőség utólag korrigálni. Mostanra viszont már a film teljes koncepciójához igazítjuk a színeket meg a hangulatot. Utólag” – Ádám hasonlatokkal tudja megfoghatóvá tenni számunkra is ezt a nehezen körülírható szakmát.
Egy viszonylag új keletű szakmáról van szó, ami a ‘90-es évek végétől egyre nagyobb teret követelt magának a filmkészítésben: kezdetben még analóg módon tettek színkeverő tárcsákat a kifakult kópiákra, hogy jobban nézzenek ki. Ők voltak a mai colouristok ősei, akik gyakorlatilag így tudnak belenyúlni szinárnyalatilag a filmekbe. Szép lassan a ‘90-es években a technikai feltételek is adottak voltak, hogy utólag lehessen csiszolni a már felvett filmeken, persze itt még óriási méretű gépekről volt szó.
„Amit mi itt csinálunk az egy nagyon fontos hangulatát adja meg a filmnek, legyen az reklám, videoklip, rövidfilm, vagy nagyjátékfilm, egyszóval bármi. Kicsit olyan, mint a különféle filterek, vagy szaturációs appok a telefonon: ugyanazt a képet teljesen más irányba is el lehet vinni, egy-egy ilyen hangulati szűrő hozzáadásával. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy vidám, vagy szomorú lesz az összhatás, sokkal inkább egy koncepció részeként nyer teret magának. A mi feladatunk általában az utómunka legvége. Mivel manapság már professzionális videokamerákkal forog a filmek nagy része, amiből közvetlenül mehet vágásra a film, a fényelésre a legvégén kerül sor, logikusan a hang utómunkákkal párhuzamosan.”
A digitális szakma emberi oldala: a home colourist
A fényelés másik nagy része, a technikai tudáson túl a pszichológia. Pontosabban emberismeret: sokkal könnyebb a munka olyannal, akivel már van kialakult munkakapcsolat, legyen az ügyfél, ügynökség, vagy filmrendező. De persze ismeretlenül is rá kell érezni arra, hogy mit szeretne a megrendelő és abból mi az, ami megvalósítható a tökéletes végeredmény érdekében. „A jó dolgok mindig akkor születtek, mikor hosszabb ideig és több projekten tudtam együtt dolgozni valakivel, akár külföldön is, megismerve az ottani szakmabelieket. Rá kell egész egyszerűen érezni, hogy ki mit ért ugyanazon fogalom alatt. Legyen ütős, legyen meleg, legyen lágy – ez teljesen stílusfüggő, a legjobb persze ha már fél szavakból is értjük egymást. Ez ugyanúgy fontos egy reklám forgatásánál, mikor egy termék van a fókuszban, mint egy játékfilmben. Viccesen így lesz valakiből home colourist.
Szeretek sokat beleadni, de ez egy alkalmazott művészet és ezt el kell fogadni. Végül mindig az van, amit az ügyfél akar. Van úgy, hogy próbálkozom vezetni a megrendelőt, de az is része a munkának, hogy felismerjük a pillanatot mikor kell elengedni.” Az esetek nagy többségében persze nincs nagy küzdelem, hiszen eleve egy meghatározott koncepcióval érkezik a megrendelőcsapat: rendező, operatőr, art director. De mivel itt vizuális elemekkel dolgoznak, óhatatlan, hogy sok ember sok véleményt hoz magával. Ez a munka a szubjektivitás szubjektivitása. Sok mindentől függ, a monitor beállításokon túl egészen addig, hogy milyen kedvvel ébredtünk aznap. Ádámnak fontos, és szeret is csapatban dolgozni. Tapasztalat, hogy ilyenkor születik meg mindig a legjobb eredmény: munka közben jól jön egy másik, hozzáértő ember véleménye, észrevétele, akkor is ha mindig van konkrét saját elképzelése. Így halad előre a projekt, inspirálják egymást. A munka kezdődhet mood board-okkal, mikor nagyjából van elképzelése az ügyfélnek, de lehet hogy „csak” a filmet kapja meg Ádám és szabadon mehet az ötletelés. Mindegyiknek megvan a maga izgalma, nagyon emberfüggő, honnan és milyen úton jutnak el a végeredményhez.
Reklám vs játékfilm?
Ádám tényleg mindegyikben megtalálja a kedvére valót. Nincs kérdés, jöhet mindkettő! Főképp azért is, mert úgy 10-15 éve elindult egy tendencia, aminek következtében a reklámok elkezdtek úgy kinézni mint egy nagyjátékfilm, a filmek pedig egyre inkább reklámszerűek lettek. Gyakori kérés volt, hogy a reklám legyen natúr, egyszerű filmes, míg egy moziba beülve nem lehetett eldönteni, hogy filmre érkeztünk, vagy reklámmaratonra, annyira éles, ütős volt a hangulata. Ez Ádám szerint addig nem gond, amíg nem a fényelés viszi el a fókuszt. Egyik műfajnál sem állja meg a helyét az öncélú fényelés, az extremitás is (ami egyébként nem áll távol Ádámtól) akkor helyénvaló, ha illeszkedik a koncepcióba, ha egész egyszerűen passzol az adott filmhez.
Szereti az iszonyú dark-os fényelést, azt, ami igazán bátor. Ezt a bátor-natúr kombinációt részesíti előnyben akkor is, ha szabad kezet kap: a fényekkel és a színekkel igenis mutassuk meg az eredeti hangulatot. Ez utóbbi persze inkább filmeknél megvalósítható, ahol a színeknek van saját dramaturgiája, de a stílusnak végig maradnia kell, amin belül lehet játszani az adott jelentben a fényekkel és a színekkel. Egy rövidebb videóklip, vagy reklám esetében pedig lehetőség van különlegesebb fényelésre, progresszívebb megoldásokra.
Scandinavian mood
Ádám fejében már középiskolában megvolt a skandináv életérzés: érettségi után a több helyre is beadott jelentkezésnek köszönhetően, végül egy finn iparművészeti főiskolán tanult Lahtiban fotográfus szakon. Tizenöt évet élt Finnországban egyhuzamban, de a mai napig is ezer szállal kötődik oda: munka, telek, gyerek, meg persze a tisztaság, a frissesség, a természet, a tavak, a völgyek, az erdők, ami megfogta és azóta sem engedi. Fotósként aztán forgatásokra is eljártak a főiskolán, ahol lehetősége volt közelebb kerülnie a misztikus vágószobához. Ez keveseknek adatott meg, hiszen nagyon drága gépekkel dolgoztak, és akkoriban még Skandináviában is gyerekcipőben járt ez a szakma. De volt annyira kíváncsi és kitartó, hogy végül csak behívták a titkos szobába, ami akkor még állami keretek között működött. Ott ismerkedett meg későbbi főnökével, mesterével, Marko Terävä-vel, akivel azóta is baráti-családi jó kapcsolatot ápolnak és persze a szakmai alapokkal is, ami annyira bejött neki, hogy már egy hét után tudta, hogy innen is megy majd nyugdíjba. Ott és akkor eldőlt minden: sokan próbálták eltántorítani, mondván, hogy unalmas, nem menő, de ahogy Ádám fogalmaz: „Én ezt valahogy nagyon szeretem csinálni, akkor ‘98-ban beleszerettem…és…azóta is szeretem.”
Szerencsés együttállás volt, hogy Ádám akkor vágott neki a felnőtt életnek és a munkának, amikor ez a szakma kialakulóban volt: együtt mentek előre, megtanulva a szakmai alapokat és élvezve aztán a technikai újításokat is. A Nokia/Volvo-feeling mélyen beléivódott Skandináviában, hiszen ezen a kékes, ezüstös letisztult vonalon nevelkedett, ezzel együtt azt vallja, hogy semmit ne vessünk el csak azért mert aktuálisan nem trendi.
Studio Spájz
2015-ben költözött haza, saját céget alapított Studio Spájz néven, de ideje felét még így is finn, vagy külföldi munkákkal tölti. Az utóbbi években pedig a pandémia okozta új kihívásokkal is sikeresen szembenéztek már kollégájával, Bagi AnnaBorival. Akivel a zenélésben is megtalálták a közös hangot: szabadidejükben szívesen jamm-elnek a saját és a youtube-közönség örömére, amibe időnként egy profi zenész barátjuk, sőt Ádám fia, Viggo is beszáll. „Amúgy a határlezárások alatt érdekes volt megélni, milyen egy finn nagyjátékfilm fényelése valós időben 3 különböző országból (magyar/finn/holland stúdiókban egyszerre)” – meséli Ádám. Nagy a nemzetközi átjárás a munkáiban, gyakran keresik külföldi projektekhez Amerikából, vagy Dániából is, ahol szintén hosszabb időt töltött és ahol szakmai barátot is szerzett Norman Nisbet személyében. Az ottani tapasztalatok sokat vittek előre főleg a reklámfilmes technikák területén, csiszolódott a látásmódja a skandináv szellős stílusnak és Normannak hála.
„Az összes munkámat szerettem, nagyon kevés eset volt a 23 év alatt, amikor úgy éreztem, hogy nem teljesen elégedetten távozott az ügyfél, ami persze nagyon zavart. A katarzis nem feltétlenül a projekt méretének, vagy büdzséjének függvénye; a lényeg az, hogy minden összejöjjön: szuper a fényelés, elégedettség és az a tudat, hogy ütős, bátor dolgot tudtunk összehozni, ez lehet bármilyen apró reklám, vagy szívességmeló is. Erre szerencsére már egy jó ideje ráébredtem. A munkáim során mindenkitől tudtam valamit tanulni: kollégák, operatőrök, rendezők, akikkel jó volt együtt dolgozni és persze olyanok is vannak, akikkel jó lenne együtt dolgozni…Ridley Scott például nagy álom, jó tíz éve várom, hogy visszajelezzen az együttműködési ajánlatomra, szerintem hamarosan újra ráírok.”