Adwerk Ajánló / március, 2021

Hanoi-hangulat a Belvárosban

Tavaszi napsütés és hóvihar is volt azon a márciusi délelőttön, amikor is a belvárosi Quíben egymást váltják az ételfutárok, és épp megpihen a tekintet a részletgazdag vietnámi famunkán Buddha minden fölé magasodó szobra alatt.

„Sose érdekelt, hogy ki mit gondol, azt viszont tudtam már az első kamaszkori hollandiai látogatásom alatt, hogy pont olyan szabadon szeretnék élni, ahogy ott tapasztaltam, és miért is akarnék máshogy?” – vágunk bele Anh Tuan divattervező-vendéglőssel a sokévszakos márciusi délelőttbe. Sok méterre ülünk, betartva a mindent, és a kellemes félhomályban Hanoi-tól Amszterdamig kalandozunk. Fejben utazunk.

Igaz, ennek a valóban szabad eszmének és életstílusnak vagy tíz ellopott bicikli eddig az ára, de egész egyszerűen rossz érzése van, ha le kell láncolnia a bringát. És miközben a régi, a mostani és a tervezgetett új életünket próbáljuk harmóniába hozni, abban egyetértünk, hogy azok a fogalmak, ahogy eddig ismertük őket, miszerint „régi” és „visszazökkenés” nem léteznek többé.

Jó, de mi változzon, ha már eljátszunk a gondolattal a jövőt illetően. „Jó példa erre a még a járvány kirobbanása előtt megálmodott Quí is, mondja a vendéglős, hiszen egyértelműen a fenntarthatóság jegyében született a hely. A kínálatunktól kezdve a design-ig, a berendezéstől a csomagolásig minden esetben azt gondoltuk végig, hogy miként terheljük vele a legkevésbé a környezetünket”.

Famunka a császárvárosból

Minden faanyag Vietnámból érkezett, és ezek mind újrahasznosított anyagok. A tradicionális faházak faanyagait ugyanis pár évtized, de mondjuk száz év után biztosan lecserélik. Igaz ugyan, hogy csak a föld alatt lévő és a tetőelemek csatlakozásánál lévő rész használódott el, de ilyenkor az egész gerendát újra cserélik. Az Arany János utcába így érkezett új életet és új funkciót kapva a még használható, még tökéletes állapotú épületszerkezeti elemek. Ezen túlmenően a teljes összképhet hozzátartozik, hogy minden kerámia étkészlet, dísztárgy, világítás installáció is egyedileg vietnámi kézművesek munkája, hogy egységes összkép legyen nem csak a belsőépítészetben hanem a berendezési tárgyakban és eszközökben is. Azt is fontosnak tartják, hogy mindig új és új családokat vonjanak be a fa-megmunkálásba, így az egykori császárváros, Hué kézművesei közül többek munkáját is megcsodálhatjuk Budapesten. Anh Tuan szerint így hatnak egymásra, a kézműves családok új mintákat, új formákat használhatnak, és őt pedig inspirálja az a hagyomány, amelyet ezek a mesterek őriznek és továbbvisznek.

„Az idei év másképpen nehéz. Továbbra is rengeteg kihívással kell megküzdenünk, de sok új lehetőség is aadódik. Tavaly például gyorsan álltunk át a házhozszállításra és az is sokat segített, hogy a két másik helyünkön, a Sáóban és a Khanban már volt egy stabil törzsközönségünk. A teljes és őszinte képhez hozzátartozik, hogy az új hely, a Quí az első hónapokban stabilan többmilliós veszteséget hozott. Mivel a mi helyeink az enteriőr és a gasztronómia közös és személyes élményére épülnek, ezért ki kellett találnunk, hogy miként tudjuk a vendégek otthonába vinni ha nem is a teljes életérzést, de egy részletét mindenképpen. Mindig van valami új, valami vibrálás, ami mentén például a csomagolást, a kínálatot vagy akárcsak a dobozokra ragasztott idézetet megújíthatjuk: készen véglegesen és teljesen sosincs egy hely, mindig lehet és kell is vele törődni” – tudjuk meg az Anh Tuan-univerzum működéséről.

A mi madeleine-ünk

Kíváncsiak voltunk arra is, hogy amióta éttermeket visz, azaz hét éve alatt miként változtunk mi, mint közönség. “Határozottan nyitottabb, kísérletezőbb és tudatosabb a vendégkör” – magyarázza. Aztán kicsit elidőzünk az ízlelésnél, a fejben utazás után miért ne kóstolhatnánk is fejben? „A gasztonómia olyan mint egy nyelv. Az ízeken keresztül alakul ki az a „szókészlet”, amellyel mind jobban és jobban érthetjük, amit eszünk. Az ételek mögött történetet és szellemiség van, ezeket fölfedezni az igazi kaland. Ha egy erős kontextusban ér bennünket egy impulzus, arra a pillanatra életünk végéig emlékezünk” – merülünk el a gasztronómia, mint összművészeti élmény összetevőiben.

Olyan sokszor kerül szóba közöttünk a hit, a vízió és a saját út, hogy szinte az az érzés támad, hogy az egész Quí köré egyfajta védőburok képződik. A belső nyugalom, a kreativitás, az ötletek és a fantázia egyszerűen még a beton alól is utat kér magának – nyugtázom. Szeretne nemcsakhogy túlélni, hanem valamiféle nyugodt működést biztosítani a helyeinek, és amit a helyzet követel tőle, legyen az egy érintés, egy fűszer, egy érzelem, azt ő bele fogja tenni. Mi az a Quí-érzés? – adódik a kérdés. „Őszinte, mert saját emlékre épít. Amikor beléptem az Arany János utcai, akkor még üres térbe, egy érzés jött elő, ami aztán éjszakára tisztult le. Nekem ez sötétben mindig jobban megy. A csend inspirál” – magyarázza. És innen már csak egy ugrás volt a Hanoi nagymama, akivel gyakran keresték föl a belvárosi utcák „átkeresztényesítése” miatt egyre kijjebb szoruló hagyományos kolostorokat. A négy-ötéves Anh Tuan pedig csak állt és bámulta a hatalmas Buddha-szobrokat. Ezek az élmények nemcsak a belsőépítészetben köszönnek vissza, hanem a mentalitásban, az atmoszférában, a viszonyulásban. „A hangsúlyok, az ének, a mese, az ölelés, az érintés – idézi még föl a gyerekkor fontos pillanatait – ezek az emlékek adják a belső nyugalmamat”.