#Walter Tevis: A vezércsel
#CLARA
#Oliver Burkeman
#Sigmund Freud
Múzeum, Bécs
#Maros András:
Két-három dán
Az ünnepi ajánlóba több könyvet, tartalmas olvasnivalót választottunk. Hisz mostanra már valószínűleg mindenkinek megvannak a bejáratott útvonalai a hazai és nemzetközi online színházakhoz, koncertekhez, és itt, az Adwerkben is alaposan körbejártuk, tessék csak visszalapozni. Ezúttal viszont az elmélyülésre szavaztunk, könyvek, albumok, hírlevelek, múzeumok kerültek terítékre..
Walter Tevis: A vezércsel
The Queen’s Gambit című regény 1983-ban jelent meg. Írója Walter Tevis 1928-ban született San Franciscóban, majd évekig élt Kentucky-ban és Ohióban, majd végül megérkezett Manhattanbe, itt lett sikeres író és forgatókönyvíró. 56 évet élt.
Élete természetesen legalább annyira filmre való volna, mint a regényei, amelyekben természetesen saját élettapasztalatai is megjelennek. A gyerekkori betegségtől, amelyet egy éven át, családjától távol egy gyerek szanatóriumban naponta adagolt nyugtatókkal gyógyítottak, a pool asztalok mellett megismert a játék és az alkoholfüggőség. De épp annyira ismeri a tudomány, a logika adta izgalmakat is. Rendesen járt egyetemre, angol irodalmat és kreatív írást hallgatott, tanított középiskolában és egyetemen, és lett közben magát amatőrnek mondó szenvedélyes sakkjátékos is.
Első regénye megjelenése után inkább a tudományos munkájára koncentrál, de közben azért novellákat ír. Angol költészetet tanít, és írásgyakorlatokat tart. Tette ezt annak ellenére, hogy rögtön az első regényéből, – az 1959-ben megjelent pool játékosról szóló – The Hustler-ből két év múlva már film készült, Paul Newman-nel a főszerepben. Ezen kívül még összesen öt regényt írt, miután ötvenévesen otthagyta a katedrát és minden idejét az írásra fordította. Regényei alapján három mozifilm készült. És bár Heath Ledger 2008-ban már elhatározta, hogy első rendezéseként filmre viszi A vezércselt, halála miatt a terv természetesen meghiúsult. Míg aztán meg nem érkezett Scott Frank rendező, aki Allan Scott forgatókönyvíróval megírta belőle az adaptációt, majd az elkészült sorozatnak akkora sikere lett, hogy a fal adta a másikat. Csak a bemutató utáni 28 nap alatt 62 millió háztartásban döntöttek úgy, hogy a kentucky árvaházból a magát a nagymesterségig sakkozó Beth Harmon élettörténetét választják filmélményül.
Ám nem csak nézettségi csúcsok dőltek meg, a Google keresési adatok azt is egyértelműen mutatják, hogy ugrásszerűen megnőtt az érdeklődés minden iránt, ami sakk. És nyilván a siker az eredeti a regényt is újra reflektorfénybe állította: 2020. december 13-án három hete volt már ott a New York Times könyves toplistáján, és az előkelő harmadik helyen várta még az újabb olvasókat. A könyv novemberben a Gabo kiadónál magyarul is megjelent, és az, amit a sorozat nézésekor sejteni lehetett, az be is igazolódott. Ilyen jó filmet csak izgalmas, jól megírt regényből lehet forgatni. Minden szereplőnek kidolgozott a jelleme, és bár a cselekmény szinte tökéletesen egyezik a sorozatban és a könyveben, mégis mindkettő és minden irányba új árnyalatokkal színesedik. Egy sokak számára zártnak, ismeretlennek, kicsit ijesztőnek is tűnő, néha pedig unalmas, érthetetlen világot mutat be, és ír le úgy egy-egy sakkjátszmát, hogy azt csak kevesek tudják.
Olvasás közben még azok is izgulnak, akik semmit sem értenek valójában a sakkból. Miközben minden sakkjátszma fölött és alatt, végig ott kanyarog egy vékonyka sávon a még nagyobb izgalom, hogy ki lesz a győztes: a szenvedély vagy a ráció, Beth az erősebb, vagy az őt mindutalan megkörnyékező kísértések. A könyvvel tehát újrakaphatjuk a filmet, ismét magunk elé képzelhetjük a fantasztikus díszleteket, tárgyakat, a hatvanas évek amerikai dizájnját, és az onnan elképzelt Szovjetuniót, ráadásnak pedig a kötet minden kinyitásakor Anya Taylor-Joy néz vissza ránk.
Walter Tevis: Vezércsel (GABO Kiadó, 381 oldal, 3990 ft)
(Cover art Netflix 2020)
CLARA
Rotschild Klára – divatkirálynő a vasfüggöny mögött című kiállítás katalógusa
A tavalyi karácsony egyik legjobban fogyó magyar könyve Simonovics Ildikó Rotschild Klára – A vörös divatdiktátor című monográfiája volt. Idén karácsonyra pedig elkészült a monográfiával párhuzamosan készülő Clara kiállítás katalógusa is.
A 2019 novemberében megnyílt tárlat legalább olyan népszerű volt, mint a könyv, a kurátori vagy a szakértői tárlatvezetésekre kifejezetten nehéz is volt bejutni. És a világjárvány következtében még a kíváncsiak közül is sokan kénytelenek voltak lemondani a Rotschild-élményről. A most megjelent impozáns megjelenésű katalógus egy kis kárpótlás nekik is, azoknak pedig, akik jártak a Geraldine-házban, azok a sok fotóval, kronológiával, a családfát is bemutató album lapozgatásával újra megidézhetik Budapestnek azt a falatnyi Párizsát, amit Rotschild Klára szalonjai jelentettek a harmincas évektől egészen 1976-ban bekövetkezett haláláig.
Ezzel a megjelenéssel zárul le Simonovics Ildikó divattörténész több éves kutatómunkája is. Divat és szocializmus című doktori disszertációjának írása közben tudatosodott benne, hogy a magyar divat nagyasszonyáról ugyan még elég sokan tudnak, de munkássága és jelentősége aligha őrződik meg, ha sürgősen nem kezd bele a gyűjtésbe. Majd a doktori megszerzése után bele is vágott a szisztematikus “Rotschild”-kutatásba. Több ezer oldalnyi cikk és több száz órányi beszélgetése alapján készült el a monográfia, nyílt meg a kiállítás, és került fel az i-re a pont a katalógussal.
Oliver Burkeman: The Imperfectionist, hírlevél
Egy ideje már bele-belebotlottunk a Guardian egyik könnyednek tűnő, ám meglepően mélyre is ásó szerzőjébe és sokatmondó rovatába. A This Column Will Change Your Life-ra szép csendesen rá is szoktunk, és mire rászántuk magunkat az idei hullámvölgyek egyikében, hogy elő is fizessünk a nyomtatott Guardian Weekly-re, hadd aranyozza be Mr. Burkeman fanyar humora a karantént, vagy bármit, addigra meg is jelent az utolsó ebben a sorban és egy évtizednyi roppant szórakoztató életmód-tanácsadás és kifordított self-help után el is köszönt az olvasóktól – legalábbis ebben a formában.
Mi lesz most velünk, sóhajtottunk, amire viszonylag hamar érkezett a válasz, méghozzá egy hírlevél formájában, amit a szerző oldalán lehet megigényelni. Tartalmában tulajdonképpen az Imperfectionist a rovat utódjának is tekinthető. A magyar olvasók 2016-ban ugyan már hozzájuthattak egy dózishoz a Túladagolt boldogság – A pozitív gondolkodás mellékhatásai című kötet lapjairól (mutatjuk a picit szórakoztóbb angol borítót: The Antidote), ám Burkeman azóta is csak érettebb és szellemesebb lett. Így amíg új könyvére várunk (a Four Thousand Weeks: Time Management for Mortals jövőre jelenik meg), addig is itt a hírlevél.
Valójában a szerző a hitelességével válik vonzóvá, olyan problémákról, hétköznapi helyzetekről ír, amelyek őt magát is foglalkoztatják. De mi emeli Burkemant a self-help-dömping fölé, mitől érezzük úgy, hogy sorait olvasva egy okos, szellemes és szórakoztató partnerre találtunk, akinek egy-egy cikkét többször elővéve megvitathatjuk az élet dolgait? Először is a műveltsége. Másodszor is a fanyar, de sohasem kellemetlenül cinikus stílusa, leginkább saját magán nevető közvetlensége okozta bizalmi helyzet, amit könnyen és gyorsan kialakít. Harmadszor pedig Burkeman vérbeli brit újságíró, aki Cambridge-i tanulmányai mellett több rangos díjat is bezsebelt, következésképp csak kiváló minőségű szöveget enged ki a kezei közül. Ráadásul a saját megítélése szerint a manapság roppant népszerűtlen old-school tézisből indul ki: a pszochoanalízis az ösvény önmagunk megértéséhez.
Beszippantottak a hírek? Végeláthatatlanul scrollozol a feedekben? Belefulladsz a to do-listádba? Fantáziálsz néha arról, hogy majd a jövőben tiszta lappal kezdesz akár a munkában, akár a privát életben? Az Adwerk mellett Burkeman hírlevelét ajánljuk:)
Sigmund Freud Múzeum, Bécs
Az első leállás idején, a hirtelen beálló otthonlétben csak úgy ömlöttek a különböző, profi vagy amatőr kulturális ajánlatok, egymásra licitáltak a userek a közösségi médiában is, csoportok alakultak a kultúrafogyasztásra. Aztán ahogy a felhorgadt lelkesedéssel lenni szokott, valamelyest alábbhagyott, és mi is észrevettük, hogy ugyanazokat a linkeket látjuk felbukkanni egyszerre több helyen is. Az őszi, bizonyos szempontból könnyebb (iskolák nyitva), más szempontból viszont lényegesen nehezebb (4-kor napnyugta, 8-tól otthon) visszahúzódás így valamelyest már felvértezve érhette az azóta rutinossá vált on-line kultúrafogyasztókat. Már megfontoltabban ugrunk, okosabban szűrünk – legalábbis jó ezt hinni. Így kötöttünk ki a bécsi Freud Múzeum tárlatvezetéssel egybekötött, a youtube-on rendezett pódiumbeszélgetésén, ahol az élő kommentek is alakították az estet.
A Sigmund Freud Múzeum átfogó felújítást és bővítést követően 2020 őszén nyitotta meg újra kapuit: az eredeti berendezési tárgyak, valamint Freud levelezései és műveinek első kiadásai mellett először láthatóak a család magánhelyiségeit is. Három vadonatúj állandó kiállítás, egy művészeti bemutató és egy időszaki kiállítás segít megismerni Freud sokoldalú kulturális örökségét – a középpontban életével és munkásságával, a pszichoanalízis elméleti és gyakorlati fejlődésével, valamint a társadalom és a művészet kölcsönhatásának szempontjából.
Azt a jelentőséget, amelyet Freud orvosként és neurológusként a pszichológiai érzékenység ábrázolásának tekintetében a művészeteknek tulajdonított, az elmúlt évtizedek orvosi és pszichológiai kutatásai gyakran megerősítették. Hasonlóképpen, a művészi magyarázat és kifejezés pszichológiai és különösen pszichoanalitikus megértése a mai napig megfelelő támpontot jelent.
Az alig 80 perces tárlatvezetés és beszélgetés azt is megmutatja, hogy miként lehet komolyabb témákhoz is könnyeden, közérthetően, felhasználóbarát módon nyúlni. Az online esemény annak a Vienna Showcase programsorozat része, amelyet a Vienna Tourist Board annak érdekében indított útjára, hogy a megváltozott helyzetben a közönség továbbra is bekapcsolódhasson a bécsi művészeti és kulturális életbe.
Maros András: Két-három dán
Magnus, Mikkel és Soren, tudják, az o keresztben áthúzva, igény szerint elővarázsolható a klaviatúrákból. A három egykori koppenhágai egyetemi lakótárs öt év után újra összejön, hogy egy magyarországi utazással folytatódjon barátságuk története. De mielőtt a hetedik kerületet vizionálnánk némi fürdőzéssel és Halászbástyával, hadd mutassuk az irányt: Vöckönd! Mondjuk ennek az évnek a végén a téli szünetben már csak a település nevének hangos kimondása is elég az idióta mosolygáshoz, de garantáljuk, hogy Maros András ennél jóval többet tesz azért, hogy jól szórakozzunk. Persze azért is, hogy kissé lefagyva megdöbbenjünk. De hát a jó csomagokban van minden, és a Két-három dán a történet fordulatai mellett műfajilag is sokszínű.
Ahogy az író korábbi munkáiban is, úgy ezúttal is az öltözéktől a szóhasználatig aprólékosan kidolgozott karaktereket láthatunk. A zalai lankák között atlétában a slaggal (slaug!) bíbelődő alak Sports feliratú papucsa például az egyetemes divatkincs része, megúszhatatlan alapdarab, ahogy a budapesti recepciós keresztrejtvénye is többet elmond a karakterről, mint bárhány plusz oldal leírás. Sokhelyütt a barátság könyveként méltatják a kötetet, ám mindeközben kirajzolódik egy erős apa–fiú-szál és egy hamvába holt, de fel-felvillanó alkotói pálya lehetősége is, vagy a fiatal felnőttek kapunyitási pánikja. “A barátok nem mindig vannak ott, de amikor kell, ott vannak” – amin nyilván jól elröhögünk, mint egy Insta-bölcsesség paródiáján, közben meg egy kétünnepközi telefonos scrollozás közben izgalmas kísérlet lehet, h ugyan kik maradnak, ha ezt a szűrőt ráhúzzuk a névjegyzékre.
(Jön, jön, jön! Interjú a szerzővel az Adwerk januári számában!)
Maros András: Két-három dán (21. század Kiadó, 335 oldal, 3990 ft)