A nyugati kultúrához tartozó országok ízlésvilágában és ünnepi tradíciójában természetes, hogy a Mikulás – más formában Télapó – ruhája piros, fehér díszítéssel. A piros ruhás, fehér szakállas Mikulás sem úgy pottyant le a kéményből, ahogy mostanság feltűnik, hanem egy hosszú és csavaros evolúció előzte meg színrelépését.
Abban mindenki egyetért – már csak a névadó okán is –, hogy Mikulás alakját leginkább Szent Miklóshoz kötik. Ez a szent életű ember az anatóliai Myra város püspöke volt, aki jelentős adományokkal és ajándékokkal segítette a rászorulókat.
Ez lehetne a történet és az észrevétlenül ajándékokat zokniba vagy csizmába csempésző karakter eredete, de ez csak részben igaz, főleg annak ismeretében, hogy a püspökök hagyományos öltözete lila. A bonyolult eredettörténet további szereplője Odin, a pogány germán hitvilág főistene, a mai Benelux-államok területén egykoron népszerű Sinterklaas – őt is püspökként ábrázolták –, és az angol földön ismert Christmas Father alakja. Az a közös bennük, hogy ajándékokat adtak, mindig voltak kísérőik vagy segítőik. Ezzel párhuzamosan alakult ki Európa keleti felén, szláv területeken egy hasonló mesebeli alak története, akit azon a vidéken Fagy Apónak (oroszul: Gyed Maróz) hívnak és jellemzően kék színű ruhában ábrázolják.
Az amerikai változat a XIX. század elején tűnt fel, amely egy bő évszázad múlva az egész világ Mikulás imázsának fundamentumává vált. A New York-i holland bevándorlók körében megmaradt a szülőföldről hozott Sinterklaas alakja és mondája. Annyira fontos volt számukra, hogy tiszteletére egy impozáns ünnepséget rendeztek 1810. december 6-án, Szent Miklós napján. Az esemény megörökítésével Alexander Andersont (1775-1870) bízták meg, akit az első amerikai illusztrátornak is tartanak. Az általa rajzolt emléklapon szereplő alak és segítői virgácsokat adtak a gyermekeknek, amely motívum és szokás a mai napig megmaradt. Ebben az időben jelent meg egy gunyoros írás Washington Irving (1783-1859) tollából, amely szintén egy Sinterklaasra hasonló alakról szól, de nála újabb attribútumként megjelent a kémény és a rénszarvas is.
Amúgy izgalmas adalék, hogy többek között hozzá fűződik az Álmosvölgy legendája kísértetregény és New York City egy későbbi „álneve”, a Gotham is. Az előbbi történeteket gyúrta össze Clement Clarke Moore (1779-1863) szintén New York-i író és valláskutató verse, a „The Night before Christmas”, habár a szerző személyét sokan vitatják. Ebben a gyermekeknek szánt műben tűnik fel az a Mikulás alak, azaz immáron Santa Claus, aki nagyon hamar népszerűvé vált a kontinensen, majd a világ számos helyén. Már akkoriban is több változatban ábrázolták, mígnem Thomas Nast (1840-1902), a híres karikaturista színre nem lépett. Az általa már 1868-tól rajzolt, leginkább képeslapokon megjelenő figura vált a legelterjedtebbé, annak is egy 1881-ben megjelent változata. A képen egy mosolygós, pirospozsgás, fehér szakállú kedves bácsi látható, fehérszélű piros köpenyben és sapkában, hóna alatt ajándékokkal. Ugye, ismerős?
Ezek után nyilvánvaló, hogy a klasszikusnak tartott Mikulás alakja, amelyet a mai napig sokan – tévesen – a Coca-Cola céghez kötnek, már a XX. század előtt megszületett. Az említett üdítőital vállalat reklámjai valóban felhasználták az amúgy alacsonyabb forgalmú téli időszak felpezsdítésére a Mikulást, amelynek leginkább ismert változata az 1931-ben Haddon Sundblom (1899-1976) illusztrátor és reklámgrafikus által megalkotott figura. A Coca-Cola Mikulás azonban még jó pár évig csak az Egyesült Államokban volt közismert, hiszen a cég üdítőjét Amerikán kívül csak Németországban fogalmazták Hitler hatalomra jutásáig. A II. világháborút követően nemcsak a világpolitikában született meg új világrend, hanem a Mikulás reklámpiacon is, amely egy jól ismert karaktert választott egységes modellnek.