Napjainkig kérdéseket vet fel, hogy feltörekvő, vagy már neves művészek – írók, költők, festők, grafikusok – aktív szerepet vállalhatnak-e reklámok, hirdetések és egyéb marketingmunkák létrehozásában. Ez a problematika a XX. század elejétől foglalkoztatja a közvéleményt, azon belül leginkább az adott művészeti ág farizeusait. A jelenség Magyarországon is komoly indulatokat generált a két világháború között, számos valós, vagy valótlan legenda kapcsolódik a témához, talán elég csak a Royal bútor reklámot megemlíteni.
De mi volt a helyzet az írókkal, akik inkább a reflektorfényben voltak, mint grafikus társaik? A kérdésről korábban számos, különböző terjedelmű és mélységű írás, elemzés vagy blogbejegyzés foglalkozott, amelyek általánosságban ugyanazt a sémát követik. Ennek keretében az olvasó megtudhatja, hogy József Attila egykoron svájcisapka reklámhoz írt versikét, Karinthy Frigyes pedig maga volt a honi reklámszöveg- és szlogenírás stílusteremtő pionírja, akinek olyan elhíresült szösszeneteket tulajdonítanak, mint a Royal bútor, Royal kaszni… vagy a Mondja, marha, miért oly bús… (Karinthy letagadta mindkettőt). Az már kevésbé ismert, hogy a magyar és a nemzetközi avantgárd két apostola, Kassák Lajos és Tamkó Sirató Károly is foglalkozott reklámokkal, aminek ez az összművészeti irányzat tökéletes teret adott. Kassák több írásában foglalkozott a reklám és a modern tipográfia kérdésével, illetve plakátok és könyvborítók tucatjait készítette el. Tamkó Sirató még a II. világháború előtt írt reklámszövegeket az Orion Rádiógyárnak.
Móricz, Karinthy és az üzleti élet képviselői
A releváns kérdés, amelyre a kritikusok és maguk a művészek is keresték a választ, az a művészet és a piac dilemmája volt. Adhatja-e a nevét egy elismert író egy reklámszöveghez, amelyért pénzt kap (bár Karinthyt is több alkalommal magával a termékkel fizették ki)? Ez volt a központi témája annak az elhíresült ankétnak, amelyet 1931-ben rendeztek a Nyugat folyóirat munkatársai és magyar üzlet élet szereplői között. Az olyan idősebb írók, mint Móricz Zsigmond és Kodolányi János képviselték a maradibb, konzervatív oldalt, akik elítélték a folyamatot, sőt, károsnak tartották. Móricz szerint „… a művész az örök szépnek, az örök emberi értéknek a képviselője, de sohasem a pillanatnyi haszoné”, Kodolányi pedig egyenesen prostitúciónak tartotta a művész és a reklám kapcsolatát. Velük szemben természetesen ott volt Karinthy, aki a leginkább érintett volt ebben a témában, valamint a piaci élet képviselői. Az ő szempontjaik szerint „nincs inkompatibilitás a művészi és az üzleti élet között”. Mint az lenni szokott, nem jutottak kompromisszumra a vitázó felek. Talán a legjobban Magyar Pál – a Budapesti Nemzetközi Vásár alelnöke – foglalta össze az irodalmi mizéria lényegét, szerinte „a hivatásos üzletember csak gondolatot adhat, de hogy ez a gondolat termékeny hatást érjen el, művésznek kell azt megvalósítania”. A hosszú ideje tartó vita újabb kérdést is felvet: lehet-e egy reklámot művészi alkotásnak tekinteni?