Gács Tamás tanult szociológiát, dokumentumfilm-rendezést. Fotózott magazinoknak, írt blogot, alapító tagja a Kinopravda rendezői kollektívának. Manapság főként nemzetközi piacokra szánt reklámfilmes projektek rendezője. A munkát mindig szerette és szereti összekötni az utazással, de ami mindenek fölött legfontosabb számára: az a szabadság.
Mégiscsak fotó
Az egyetemi évek alatt már belekeveredett a dokumentumfilmezésbe, és a kamaszkori fogadalma ellenére újra fotózott, főként azért hogy jobban tudjon kommunikálni az operatőrrel. „Elkezdtem asszisztenskedni Zsigmond Gábornak, aki szuper jófej, azóta is barátok vagyunk. Vele dolgozva arra is rájöttem, hogy a reklám jobban érdekel, mint a dokuzás. Bár mostanában ez kezd újra megfordulni” – teszi hozzá egy félmosollyal. Szép lassan pedig azon kapta magát, hogy fotós lett. Főként magazinoknak dolgozott, és képszerkesztője volt az FHM-nek és Time Out magyar kiadásának is. Mindemellett standfotózott mozifilmekben, tévésorozatokban, és egyre több reklámfotót is készített. De eközben valójában arra hajtott, hogy reklámfilmrendező legyen. „Hamarabb rábíznak egy huszonéves csávóra egy fotózást, mint egy több tízmilliós reklámfilmet, ezért egyre inkább a fotózás pörgött be.” De a fotós munkákkal párhuzamosan csinált videoklipeket, és fake-reklámokat is, hogy legyen tenderekre beadható portfóliója, és a terv bejött. Mondjuk nem ártott az sem, hogy „sok embert ismertem, a tesóm pedig kreatívigazgató volt, nyilván ő is segített, meg egyébként is: Budapest egy kis falu.”
A beszélgetés ezen pontján természetesen adódott a kérdés, hogy már jól menő fotósként miért vonzotta Tamást mégis a reklámfilm-rendezés, amellett persze, hogy huszonévesen nehezen lehetett volna ennél jobban fizető foglalkozást találni. „A reklám készítésben az a legjobb, hogy iszonyú jó játék, legalábbis tök jó szórakozás lehetne, ha nem vennénk annyira komolyan. Szerintem gyakran túlfontoskodják, amire semmi szükség. Nem múlik rajtunk emberek élete, a legrosszabb ami történhet, hogy nem sikerül jó a reklám. A reklám egyszere popkultúra és szórakoztató ipar, ha jól csinálják. Amikor kutatásokra írt scripteteket kell megvalósítani, az pedig simán munka, de még mindig a jobbik féle.” Bár a különböző díjakat nem tartja különösebben sokra, mégis az itthon készült munkái közül a csúcsot talán az Operaház 2014/15-ös évadának Ahol kinyílik a világ című imázsfilmje jelentette. A film két díjat is nyert a vállalati filmek cannes-i fesztiválján: a film zenéjét Gulya Róbert szerzte, és megkapta érte a legjobb zenéért járó Fekete Delfin díjat, a film pedig a legjobb imázsfilm kategóriájában az Ezüst Delfint. „Volt rá idő, és volt rá pénz. Rendkívül ritka a mi szakmánkban az a szabadság, hogy tíz hónapig dolgozol egy koncepción, és aztán azt úgy, ahogy elképzelted, le is forgathatod.”
Kellemest a hasznossal
Szabadúszó fotósként és rendezőként sikerült azt a szabadságot is megteremtenie, hogy akár hónapokra is eltűnhetett az országból. Egyik fél évre tervezett Délkelet Ázsia útja előtt írt egy csomó emailt gyártócégeknek, hogy elmenne hozzájuk bemutatkozni. „Azt gondoltam, miért ne írjak meg az utazás előtte néhány emailt, ez nem kerül semmibe. Ha háromra válaszolnak, és kettővel találkozom, aztán vagy lesz valami, vagy nem.” A terv ismét bejött, az egyik akkor felkeresett cégnek azóta is szokott dolgozni, de sokat dolgozott például Litvániában is. Az ottani producer az interneten talált rá. „Elég jóban lettünk, és egyszer meg is kérdeztem tőle, hogy miért pont én? A válasz tök egyszerű volt, azért, mert Vilnius egy 200 ezres város, ahol volt három rendező, ő pedig hozott egy negyediket, ennyi.” Jó ideje pedig már ügynöke is van, mivel a világban mindenhol működik az ügynöki rendszer, szinte csak Magyarországon nem. „Szerintem a legjobb dolog, ha van egy ügynököd, például beszél helyetted pénzről, amiben én amúgy rossz vagyok. Ráadásul kihajt egy csomó mindent, amit te magadtól nem harcolsz ki. És persze hozza a melókat, ami mindkettőnknek jó. Azt mondjuk a mai napig nem értem, hogy miért tudok kétszeres, háromszoros gázsit kapni az ügynökömön keresztül mondjuk Romániába, mint külföldi rendező, és itthon ez miért nincs?”
Doku és szerviz
Egy évben három-öt hónapot utazni és közben dolgozni tökéletes életformának bizonyult, amíg barátnőjével ketten voltak, de mióta szülők lettek, azóta már más a helyzet. Kezdetben roppant menőnek érezte, hogy megkapta a repülőjegyét, aztán autó várta a reptéren, ami elvitte a hotelbe. Aztán persze 10-15 nap kemény munka következett, amit aztán összekötött vagy összekötöttek egy saját utazással. „Amíg még a hátunkra tudtuk kötni a gyereket, addig még oké volt. El lehetett menni még a dzsungelbe is. De most, hogy már kétéves, nehezebb a közös utazás, hotelekben ücsörögni pedig nem a mi műfajunk. Valamit tehát muszáj lesz változtatni.” A változtatás egyik iránya, a covid alatt létrehozott Candyman collaboration nevű formáció. Ehhez kezdetben csak rendezőket toborzott és az ázsiai kapcsolatain keresztül, és remote-ban kezdett filmeket forgatni a az ottani piacokra, mert bár ott az utcára sem lehetett kilépni, de reklámokra szükség volt. „Ma már mint kreatív producer ázsiai és közel-keleti cégeket kötök össze rendezőkkel és szervíz cégekkel. Gyártunk sok szervízt is, de már jellemzően nem Magyarországon, hanem Romániában, Litvániában. Eközben próbálok magyar ügyfeleket is rávenni, hogy forgassanak velünk külföldön, de ez ma még csak nagyon ritkán megy át. A magyar filmszakma tényleg nagyon jó, de az a tax rebate, ami játékfilmeket ide hozza, a reklámfilmpiacon már nem működik. Magyarország már nem egy olcsó produkciós desztináció. tehát a Candyman a reklámos főirány, de mondjuk tévésorozatot is szívesen rendeznék, az érdekel. Bár most egyelőre még visszatértem kicsit a gyökerekhez és készítünk egy dokumentumfilmet egy társammal a pornóiparról, az most eléggé inspirál. Aztán a többit majd meglátjuk.”